Name Haters

3.fejezet

2012-02-18T05:19:00.000-08:00

A kis cetli mintha folyamatosan engem bámut volna.

Ott feküdt az asztalomon, mellette papírkupacok, ceruzák, tollak, szinte ki sem látszott alóluk. De én tudtam hogy ott van, tudtam, hogy engem néz…

A fejemre szorítottam a párnámat, mintha azzal ki tudnám zárni a saját gondolataimat. Kényszerítettem magam, hogy elaludjak, de nem sikerült. Hiába forgolódtam, számoltam bárányokat, meg m ég ki tudja, milyen állatokat, nem történt semmi.

Végül megelégeltem az egészet. Lerúgtam magamról a takarót, és az asztalhoz trappoltam. Felkaptam a cetlit, és még egyszer – legalább századszor – átfutottam a rövid szöveget. A cím mellett egy telefonszám is volt, amirôl igyekeztem tudomást se venni. Eddig. Most viszont az apró számokkal írt elérhetôség pirosan világított a fejemben, és nem tudtam kikapcsolni.

Valami arra késztetett, hogy fogjam meg a mobilom, és bepötyögjem a cetlin lévő számot, majd megnyomjam a hívás gombot. Remegve a fülemhez emeltem a kagylót. Hallottam, ahogy kicsöng, de senki nem vette fel, valószínüleg ilyen későn senki nincs bent.

Már épp megkönnyebülten letettem volna, mikor egy vidám, éber női hang beleszólt.

– Névtelenek Csoportja. Itt Bella beszél, miben segíthetek?

Megkövülten álltam. Egy szó sem jött ki a torkomon. Csak tartottam a telefont és halgattam Bella légzését a túloldalról.

– Halló? Van ott valaki? – szólt bele újra Bella. A dermedség hirtelen eltűnt, és gyorsan lecsaptam a telefont.

Visszasétáltam az ágyamhoz, és reméltem, hogy ezúttal el is tudok aludni. Fogalmam sem volt, miért hívtam fel őket. alán csakk hallani akartam valaki hangját, akinek köze van a csoporthoz. Vagy az álmosság hatására hülyeségeket teszek. Mindenestre nem akartam rágondolni, csak aludni. Behunytam a szeme, és próbáltam a sötétségre koncentrálni, és a következő pillanatban az ébrsztőrám csengetésre ébredtem.

Azonnal kipattant a szemem. Miközben öltöztem, az előző napon járt az eszem. Azt kívántam, bár csak egy álom lett volna. Akkor ugyan nem ismertem volna meg Davidet, de visznt csinálhattam volna bármekkor hülyeséget, nem lett volna következménye.

Cat előadása után – ami a hajléktalanokról szólt –, azonnal kirohantam a teremből, még mielött egy pillantást is kellett volna vetnem Davidre. Gyorsan berohantam a mosdóba, és nem is jöttem ki onnana szünet végét jelző csengetésig.

Már éppen hálát adtam az égnek hogy ezt megúsztam, de mikor beléptem a terembe, ott ált David, teljes egészében. Éppen Candy-vel beszélgetett. A lány vihogtt, csavargatta a haját, de közben körbe-körbe pillantott, látja-e mindenki, kivel eszél.

Lehajtott fejjel a padomhoz siiettem, de a szemem sarkából észrevettem, hogy David ott hagyja Candy-t, és hátrafele indul. Felém.

– Szia, Es! – köszöt már távolról jó hagosan. Néhányan meg is fordultak megnézni, kihez beszél, köztük Candy is. Olyan szúrós pillantást vetett rám, mintha legalább is én tehettem volna arról, hogy David otthagyta miattam. Én is obban örültem vola, ha vele marad. Akkor legalább a gyomrom normálisan viselkedne.

– Szia! – köszöntem vissze, majd a táskámban kezdtem kotorászni. – Bocsi, de kezdődik az óra, és…

– Nyugi, ezen az órán is előadás lesz. A haveromé, Kyle-é – mutatott az ajtón beléépő alakra. Rápillantottam, majd bóintottam.

– Nem gond, ha melléd ülök? Elöl kényelmetlen…

De, igenis gond! – gondoltam magamban, de azért lepakoltam a székről, ő pedig lehuppat rá.

Az előadás végén azt se tudtam volna megmondani, miről is szólt valójában. Egséz végig magamon éreztem David tekintetét, és ez minden mást kitörölt az emlékezetemből.

– Nincs kedved ma is kávézni? – kérdezte, mikor felálltam, és összepakoltam a cuccaimat. Meglepetten néztem rá, mire gyorsan szabadkoni kezdett. – Hozhatsz valakit, ha gondolod. Hívhatjuk Catet is…

– Hé, Es, indulunk? – lépett hozzám Jess, majd meglátta hogy David is ott van. – Ó, helló David! Klassz volt az előadásod. Igazi profi vagy, nem igaz?

– Köszi. Na akkor megyek is. Majd akkor egy másik alkalommal, Es…

– Várjunk, ti készültetek valahova? Akkor lemondhatjuk a tanulást, Es – ugyan olyan sokatmondó pillantással nézett rám, mint előző nap Cat. Kezdett irritálni, hogy ennyit foglalkoznak velem. Megvagyok egyedül is, köszönöm szépen!

– Ne mondjátok le,nyilván előrre megbeszéltétek.

– Hát igen… – kezdtem volna, de Jess közbevágott.

– Dehogyis! Menjetek, érezzétek jól magatokat! – már indult volna el, de megragadtam a karját, és visszahúztam.

– Te is jssz! – közöltem vele, majd Davidhez fordultam. – Azt mondtad, hívhatok valakit, nem?

David bólintott, de láttam az arcán a csalódottságot. De mit tehettem volna? Ha egyedül maradok vele, biztos hogy valami rosszul fog elsülni.

Elindultunk a Destiny’s felé. Jess, mintha összebeszélt volna Cattel, úgy intézte, hogy kettőjük közé szoruljak. AZ egész kísértetiesen hasonlított az előző naphoz. Ugyan úgy lehajtott fejel mentem, és próbáltam elterlni a figyelmemet a két fiúról magam mellett.

Mikor elhaladtunk egy buszmegálló mellett, hirtelen megtorpantam. Jess és David csak pár lépéssel később vették észre, hogy nem vagyok köztük. Visszafordultak, és meglepetten láttk, hogy megkövülten bámulom a megálló falát.

– Es? Nem jössz?

Nem válaszoltam. Közelebb léptem a falra ragasztott papírdarabhoz, és letéptem az egészet.

Olyan volt, mint amit előző nap láttam, és amiről letéptem a címet, csak ezás színnel volt írva.

– Mit talltál? – lépett mellé Jess, de mieőtt kivehette volna a kezemből, a zsebembe gyűrtem.

– Semmi, csak valami hírdetés – mondtam gyorsan. – Henny nénit biztos érdekli. Nem lényeges, menjünk!

Nem kérdeztek többet, így nyugodtan felsóhajthattam. Ha David mgtudná, hogy gyűlölm a nevem, amit még csak nem is halott soha, biztos nekiállna magyarázni a nevek fontosságáról, és a végén kiszedné belőlem az enyémet. Azt pedig nem akartam, semmiképp nem.

Mikor odaértünk, David udvariasan tartotta nekem az ajtót. Rámosolyogtam, és elindultam befelé, de ekkor megláttam az ajtóra ragasztott cédulát.

Név?...

Megragadtam, és letéptem az ajtóról, még mielött David észrevehette volna, hogy nézem. Értetlenül nézett rám, de figyelmen kívül hagytam, és beléptem a kávézóba.

Miután megrendeltük a kávéinkat, Jess az egyetemről kezdte kérdezgetni Davidet. Próbáltam figyelni, de közben egyre csak a zsebembe lapuló cetlire tudtam gondolni. Végül nem bírtam tovább, felpattantam az asztaltól, és egy „kimegyek a mosdóba!“ felkiáltással lerohantam az alsó szintre.

A lábam magától vitt a kis raktárba, ahova Cat rángatott be. Ott nekidőltem az egyik polcnak, és elővettem a zsebembő a hírdetést. Minde ugyan úgy állt rajta, mint előző nap a buszmegállóban, de piros helyett a legfelső felirat lilával volt írva. Nem tűnt réginek, alig pár napja ragaszthatták ki, de megesküdtem volna rá, hogy előző nap még nem volt ott. Bár az is lehet, hogy akkor annyira elvoltam foglalva a cipőmmel, hogy egyszerűen nem tűnt fel.

Úgy döntöttem, ha már ennyiszer feltűnt, újra felhívom őket, és megkérdezem… Nem is tudom mit, csak beszélni akartam onnan valakivel. Mint Bellával előző este. Már amennyire beszélgetésnek lehet nevezni, ha állsz, és nem mersz beleszólni.

– Névtelenek Csoportja. Itt Stephen beszél. Miben segíthetek?

– Ha…halló? – szóltam bele, de ennél többre nem voltam képes.

– Kivel beszélek? – kérdezte Stephen.

– Én… azt nem szeretnm megmondani.

– Értem. Melyik csoportra jelentkezik? Kezdő, haladó vagy profi?

– Tessék?

– Vett már rész ilyen foglalkozáson?

– Ne, én még…

– Súlyos a baj?

– Tessék…? Elnézést, de én csak érdeklődni szeretnék, nem bejelentkezni.

– Értem. Akkor miben segíthetek?

Mély levegőt vettem. Legszívesebben lecsaptam volna a telefont, de érdekelt az egész foglalkozás. Végül a kíváncsiságom győzött.

– Miből áll egy foglalkozás? – kérdeztem végül.

– Azt nem árulhatom el – felelte Stephen. – Sajnos ahhoz be kell ide fáradnia. Ha ad egy nevet, vagy… nos, egy elérhetőség elég lesz. Felhívjuk magát, ha új csoport indul, és akkor megnézhet egyet.

– És mennyibe kerülne?

– Dr. Sullivan nem kér pézt az órákért, Ms. Geiger viszont egy előre megbeszélt árrat kér. A kezdőknek inkább Dr. Sullivant javaslom. Ő tapasztaltabb, mint Ms. Geiger.

– Akkor, köszönöm… – már tettem volna le, de Stephen még beleszólt.

– Egy telefonszámot, esetleg, ha megadna…

–Ja, igen, persze, máris!

Miután letettem, egy darabig még nem mozdultam. Elgondolkoztam azon, amit Stephen mondott , de nem tudtam, képes lennék-e megtenni, és elmenni egy ilyen csoportba. Hisz ami miatt én utálom a nevemet, az nem is betegség. Egyáltalán nem rosz, csak… Furcsa.

A függöny, ami a raktárat elválasztotta hirtelen flrelibbent, és egy kövér, szakállas férfi döcögött be rajta. Kötényén a Destiny’s felirat díszelgett. Dühösen nézett rám.

– Itt csak személyzet tartózkodhat – dörmögte mérgesen – kérem, aznnal távozzon.

– Igen, bocsánat…

Gyorsan kislisszoltam a helységből, és felrohantam a belső teraszra Jesshez és Davidhez.

– Bocsi, hosszú volt a sor – lihegtem, miközben lehuppantam az egyik kis fotelbe.

– Semmi vész, nem maradtál le semmi érdekesről – mosolygott rám Jess. – Csak suliról beszéltünk. Te úgy se szeretsz arról beszélni.

– Nem, tényleg nem…

Belekortyoltam a kávémba. Már kihült, és így ázott zokni íze lett. Gyorsan letettem, és inkáb az ablakot figyeltem.

– Na, én megyek is – állt fel hirtelen Jess. – Üzenem Henny-nek, Es, hogy holnap ott leszek!

– Hol leszel?

– Nálatok. A vacsorán.

Még midig értetlenül néztem.

– Nate születésnapja? Hahó, ébren vagy?

Elnvette magát, és én elszégyeltem magam. Hogy felejthettem el Nate születésnapját?

– Sziasztok!

Észre se vettem, hogy Jess elmegy. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy elfelejtettem a bbátyám születésnapját. Pedig nem nehéz dátum, október 1. De akkor is…

– Hahó, Es, te még itt vagy? – lengette meg az arcom elött a kezét David. – Olyan távolinak tűnt a tekinteted.

– Mi? Ja, persze itt vagyok. Bocsi, de nekem s mennem kéne. Tudod, az… anyukám…

– Elkísérhetlek a buszmegállóig?

– Persze – egyeztem bele.

Miután David fizetett(azt se hagyta, hogy az enyémet kifizessem), elindultunk azon az úton, amin előző nap.

Mikor a sikátoron mentünk át, a másik végén két ember jött felénk. Nem törődtem velük, de elgondolkoztam, négyen hogy fogunk elférni egymás mellett a szűk helyen. Mikor elaladtunk mellettk, rossz érzésem támadrt. Szorosabban szorítottam a táskám pántját, és közelebb mentem Davidhez. Mikor a második férfi mellé értem, egy rántást éreztem a táskámon, mintha valaki le akarta volna rántani a vállamról. Még szorosabban szorítottam, de a húzás is erősebb lett.

Megfordultam megnézni, mibe akadt bele, de ahelyet, hogy egy ágat vagy egy szöget láttam volna, az előző férfi volt. Ő fogta a táskám pántját, ás próbálta kirántani a kezemből.

– Hé! – kiáltottam fel, és mind a két kezemmel megragadtam a táská pntját. – Engedd el!

– Te engedd el! – sziszegte a férfi, és a zsebébe nyúlva lőrántott valamit, ami fényesen csillant meg a félhomályban.

Egy kést.

– Uraim, mi folyik itt? – fordult meg David fenyegetően.

– Nem tartozik magára – mondta a késes férfi. – Most szépen továbbmennek, vagy a kés bántani fogja a kislány arcocskáját.

– Nem hinném – azzal David nag lendülettel állon vágta a fickót. De közben a másik férfi sem maradt nyugto, ős is nekiesett Davidnek. A táskámról közben elfeledkeztek, így egyedül álltam, mahamhoz szorítva, és rémülten néztem a verekedést.

A kés egyszer csak a földre hullott, és megláttam, hogy már nem olyan tiszta, int volt. Vér vöröslöt ajta, nem is kevés. Pánikba estem. Megpróbáltam előkotorni a telefonom, de a kezem annyira remegett, hogy alig bírtam bepötyögni a segélyhívó számot.

– A-a!

Az egyik férfi, az, aki a táskámat próbálta ellopni abbahagyta a verekedést, és felém közeledett. – Nem fogsz felhívni sekit sem. Add ide azt a telefont.

Lassan hátrálni kezdtem, de közben megnyomtam a hívás gombot.

A férfi egyre közeledett, és én tovább hátáltam. Lepillatottam a telefonom kijelzőjére, és meglátam, hogy már hívásban vagyok.

Mély levegőt vettem, hogy amilyen gyorsan csak tudom, felvázoljam a helyzetet, de ekkor David hátulról akkorát ütöt a férfi kezére, hogy az ájultan esett össze. A háta mögé néztem, és megláttam a másik férfi, eszméletlenül elterülve a földön.

A lábaim eddig bírták. Megbicsaklottam, és a földre estem. David azonnal mellém térdelt.

– Jól vagy? Nem bántott, ugye? – kérdezte aggódva.

A földet nézve megráztam a fejem. Szörnyű hányingerem volt. Felemeltem apillantásom David arcába,, séa hányinger tovább fokozódott.

– Te vérzel – mondtam hallkan, ahogy arcán végigfutó vágát néztem. David végigfuttatta a vágáson a kezét. Az arca összerándult az érintésre, de nem szólt semmit, csak megrántotta a vállát.

– Nem vészes. Nem olyan mély.

Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy a hányinger elmúljon. Becsuktam a szeme, és a homlokomat a térdemre fektettem. Így ültem pár percig, míg a szédülés le nem csillapodott. Megpróbáltam felállni, de visszaestem.

– Nyugi, ne kapkodd el. Gyere, támaszkodj rám.

Megfogtam David kinyújtott kezét, és teljes testsúlyommal rátámaszkodtam. Mikor végre két lábon álltam, elengedtem a kezét, és a falnak dőltem.

– Hívjak orvost, vagy valamit…? – kérdezte Davd. Megráztm a fejem, és becsuktam a szemem.

– Csak takard el az arcodat – mondtam végül. – Rosszul vagyok a vértől….

Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy David egy zsepkendőt papírzsepit szorít az arcáa. A zsepi már átázott egy kicsit, de legalább a sebet nem láttam már.

– Mehetünk – mondtam, sé ellöktem magam a faltól. David lehajolt, és felvette a földről a telefonom és táskám. A kezembe adta őket, majd mikor látta, hogy kicsit imbolyogva megyek, átkarolta a derekamat, és úgy vezetett.

A buszmegállóhoz érve leültünk a padra, és vártunk. Nem szóltunk egyáshoz, csendben néztük az elöttünk elhaladó autókat

Fél óra elteltével a busz még mindig sehol nem volt. Felálltam, megnéztem a kirakott menetrendet. Minden nap tizenöt pecenként járt, kivéve szerdán. Megpróbáltam felidézni milyen nap is van ma. Mikor sikerült, felsóhajtottam, éselővettem a mobilom.

– Fognál nekem egy taxit? – kértem Davidet, miközebn kikerestem Nate számát. David kérdőn nézett rám. – Ma már csak egy busz van, méghozzá éjfélkor.

David bólintott, és azonnal kiállt az út szélére.

– Nate, szia! – szóltam bele megkönnyebülten, mikor Nate végre felvette. – Figyelj otthon vagy? Megkérdezed Henny nénit, em gond-e ha hazaviszek egy sebesült barátot? Megvágták az arcát, és nem akarom, hogy baja essen. Köszi, szia!

Mikor letetttem, David már egy taxi mellett állt. Gyorsan odamentem hozzá.

– Gyere velem – kértem. – Otthon leápoljuk az arcodat. Henny néni szeret sebeket kötözni.

– Megleszek így is, de azért köszi! – mosolyodott el David, majd kinyitotta nekem az ajtót, de nem szálltam be.

– Kérlek!

David a kezében tartott véres zsebkedőre majd rám pillantott. Felsóhajtott, majd bólintott.

– Ülj be, megyünk – mondta.

– Uramisten! Te meg mit csináltál az arcoddal?

– Semmi komoly, Henny néni, de azért szeretné, ha kezelésbe vennéd.

– De mégis mit műveétetek? Ezt késsel vágták?

– Igen, de kérlek, gyorsan!

Henny néni bevezett a konyhába Davidet, és leültette az egyik székre. Levette az egyik polcról a hatalmas elsősegély ládáját, és azonnal munkához látott. Habár nem ez volt a hivatalos munkája, Nate mellett megtanulta kezelni a sebeket.

– David? – kérdezte suttogva Nate. A konyhaajtóban álta, onnan néztem a seb fertőtlenítését. Nate hangjára megfordultam, és karbafont karral a szemébe néztem.

– Igen. Talán gond? – kérdeztem vissza. – Mondtam, hogy egy barát.

– Igen, de én ebből egyből Jessre gondoltam. Úgy tudtam, ő a barátod.

– Lehetnek más barátaim is.

– Két napnyi ismeretség után? Persze! Nem is az, hogy nem lehet, csak…

Kérdőn felhúzta az egyik szemöldököm. Tudtam, hogy ezt nem bírja.

– Mit csináltál te Daviddel? – kérdezte végül, gúnyos mosllyal az arcán, amitől éreztem, hogy elpirulok.

– Kávéztunk – vágtam visza gyorsan. – De ott volt Jess is, csak el kellett mennie. David meg haza akart kísérni.

– És ennyire nehéz téged hazakíséri? – bökött az állával a sebesült David felé. – Mit csináltál vele? Bepróbálkozott nála, erre te késsel estél neki, vagy…

– Ó, fogd má be! – csattantam fel, mire nevetni kezdett. – Egy sikátorban két férfi megpróbált kirabolni minket, de David leütötte őket. Közben viszont megvágták. Ennyi a történet.

– Rendben, elhiszem – mosolygott továbra is Nate.

– Csak tudnám miért mosolyg mostanában midenki ilyen furcsán – morogtam az orrom alá, és bementem a konyhába.

– Túléli? – kérdeztem Henny nénit, aki éppen egy hatalmas ragtapaszt ragasztott David arcára. Elég idétlenül festett, de nem szóltam semmit.

– Nem volt mély a seb. Szerencséje volt, a kés épp hogy csak súrolta az arcát. Fertőtlenítettem, de éjszakára jobb lenne, a levennéd róla a tapaszt. Szügsége van az oxigénre a gyógyuláshoz.

David és én is bólitottunk.

– Rendben. Akkor én megyek is – David felált a székről, és Henny néni felé fordult. – Köszönöm Mrs. Frontheart.

– Semmiség, drágám, igazán semmiség! De nem maradsz még egy csöppet? Éppen tésztát főzök, jut belőle neked is.

– Köszönöm, de nem lehet – rázta meg David a fejét. – A züleim már biztos aggódnak értem. Haza kéne mennem.

– Értem – bólintott kicsit csalódottan Henny néni. – Akkor majd egy másik alkalommal talán. Mit szólnál a holnaphoz?

– Holnap? – kérdezte Nate.

– Holnap? – kérdeztem én.

– Holnap, igen – bólintott Henny néni. – Nate drágám tizennyolcadik születésnapját ünnepeljük. Itt lesz Nate barátnője, Jess… Gyere el te is!

– Rendben, majd meglátom. Köszönöm a meghívást. Viszlát!

– Kikísérem – ajálnkoztam, és David után siettem. Lekísértem, és kinyitottam neki a kaput.

– Biztos jól vagy? – méregettem, hátha valami jelét mutatja a rosszullétnek, de csak nevetett.

– Azon kívül, hogy ezzel a hatalmas tapasszal az arcomon kell hazamennem, semmi bajom! – mondta nevetne. – Kicsit kínos…

– Hát igen. Bocsi…

– Nem gond. Jó, hogy így gondoskodik rólad az anyukád.

Bólintottam, de közben nyeltem egyett.

– Igazából, ő a nagynénén – magyaráztam.

– Ó, bocsánat. Nem tudtam. Azt mondtad, Nate a bátyád, én meg…

– Unokatesóm, de olyan, mintha a bátyám lenne. Így szoktam őket hívni. Nem akartalak megzavarni, csak eddig nem sok emberrek beszéltem róluk.

– Persze megértem.

Egy darabig csendben álltunk. Nem mertem a szemébe nézni, inkább a földet bámultam.

– Tudom, hogy holnap nem érsz rá, de mit szólnál hozzá, ha pénteken elmennénk kávézni? – kérdezte végül. – Most mondjuk csak mi ketten. És elkerülhetnénk azt a sikátort is…

Zavartnak tűnt. Nem hittem volna, hogy ő tud olyat is. Ettől én is ideges lettem.

– Oké – mondtam végül.

– Tényleg? – kérdezett vissza meglepetten.

– Igen – bólintottam mosolyogva. – De csak akkor, ha ez egy randi.

David elnevette magát. Nekem meg égett az arcom. Nem akartam ilyet mondani, csak kicsúszott.

– Én is így gondoltam – mondta végül, majd kilépett a kapun. – Akkor holnap. Szia!

Becsuktam a kaput, és felrohantam a lépcsőn. Kettesével vettem a fokokat, szinte elrepültem felettük. Sokkal hamarabb értem fel, mint szoktam.

– Hát te meg mitől vagy ilyen vidám? – kérdezte Henny néni, mikor meglátott. Fülig érő szájjal rámosolyogtam.

– Csak örülök, hogy David jól va – mondtam, majd beszökeltem a szobámba, és magamra csktam az ajtót. Mikor a zár elfordult a zárban, feluggrottam, séa levegőbe bokszoltam. Majd abba is hagytam. Úgy érezte, mintha hirtelen átmentem volna Candy-be. De nem tehettem róla. Én, aki soha nem megy sehova senkive, randizni fogok egy helyes egyetemista sráccal!

Na ezt kapd ki, Candy!

Izé...

2012-02-03T08:17:00.000-08:00

Hát elôször is bocsánat, de lassan haladok a következô fejezet javításával, de igérem, jövô hétig megcsinálom! Most már nem húzom tovább!

Mint észrevehettétek, új a design. Catet ábrázolja, bár én szôknek írtam, de Ariana Grande az egyetlen, aki hasonlít a fejemben elképzelt alakhoz, így próbáljátok meg elképzelni szôkének. Remélem, tetszik! :)

A Novellaíró versenyt törlöm, elnézést azoktól, akik még nem léptek vissza. Egyetlen mûvet kaptam határidôre, és a határidô után pedig seemmit, csak egy csomó visszajelzést, szóval ennek nincs értelme.

A könyveket elérhetitek molyon, linkelek egy pocot az eladom/elcserélem könyveimrôl, és ha nem vagy moly-tag, akkor csak írj egy e-mailt, szívesen cserélek vagy adom el olcsón ezeket a könyveket :)

A link: http://moly.hu/polcok/cserelnem

Egy kis ez-az

2012-01-14T03:16:00.000-08:00

Sziasztok! Elôször is gyorsan elmondom, mi a helyzet akövetkezô fejezettel, aztán rátérek a novellaíró versenyre.

Szóval, már csak egy kis javítás kell, és felteszem a fejezetet, addig egy kis türelmet kérnék, nem sok idôm volt megcsinálni mostanában, de igyekszem.

A novellaíró versenyrôl annyit, hogy egy ember küldte eddig még csak el (Drea), és Melii mondta vissza. A többiekrôl nem tudok semmit.

Kérlek, jelezzétek valahogy, ha nem elég az idô, vagy kiszálnátok, mert így most nem tudom, kire számítsak még.

A határidôt meghosszabítom Áprilisig, kérek minden versenyzôt, hogy jelezze, benne va-e vagy sem. Elég ide kommentben is csak let me know.

2. fejezet

2012-01-03T03:49:00.000-08:00

SZiasztok! Meghoztam a 2. fejezetet, aminek a címe Kitalálósdi. Remélem, elnyeri a teszéseteket!

Minden kommentelônek hálás köszönet, de most kiemelnék egyet, aminek nagyon örültem: Layra. Pontosan ilyen kommenteket szerettem volna! Nagyon örülök annak, hogy a Prológushoz és az elsô fejezethez is ilyen részletesen írtáll. Ha esetleg van egy kis idôd, szívesen fogadnám a részletesebb véleményed/ötletedet. Mit hogyan kéne változtatni, stb, amikre itt kommentben nem tértél ki. Persze csak ha van idôd! :)

Na, jó szórakozást!

Későn keltem. Ezt csak onnan tudtam, hogy a máskor megszokott reggeli zajok egyikét sem hallottam. Síri csend volt, szinte már kísérteties, és fôleg ez volt az, amire felébredtem. A csend. Se Nate zuhanyzásának meglehetôsen hangos zajait, se Henny néni uzsonnakészítésének zörgését nem hallottam.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kipattantam az ágyból, és magamra kaptam egy farmert, amit a földön találtam. Kicsit szakadt és kopott volt már, de nem érdekelt. Sosem törődtem az öltözékemmel. A nadrághoz még egy egyszerű fekete mintás pólót is felkaptam, meg egy pulóvert, és már rohantam is a fürdőszobába. Egy gyors fogmosás, aztán vissza a szobámba.

Hangosan káromkodtam, mikor elcsúsztam egy földre dobott füzetbe. De ha nem csúszom el, sosem jövök rá, hogy a cuccaim fele a földön hever. Hálásnak kellett volna lennem annak a füzetnek, de érdekes módon nem voltam az. Gyorsan begyömöszöltem a táskámba a földre dobált holmikat, és rohantam a konyhába. Az asztalon már várt egy becsomagolt szendvics, és egy alma. Henny néni sosem hagyott volna egyedül valami ehetô nélkül. Azokat is a táskámba tettem, majd gyorsan futtában még a faliórára néztem.

Hét óra negyvenhét perc…

– Mennyi?! – kiáltottam fel hangosan. Kétségbeesetten halásztam elô a szekrénybôl a fekete tornacipôm, és még arra se vettem a fáradtságot, hogy bekössem, a lógó fûzôket csak betûrtem a cipô szárába, és már rohantam is le a lépcsôn.

A buszt már rég lekéstem, az iskola meg túl messze volt ahhoz, hogy gyalog tegyem meg az utat, így megpróbáltam fogni egy taxit, bár nem lelkesedtem túlzottan érte.Nem szeretek egy idegennel egy légtérben huzamosabb ideig üldögélni, még akkor sem, ha nem kell szót váltanunk. Mindig kirázott a hideg az ilyen helyzetektôl. .

Lerohantam az utcára, és integetni kezdtem az egyik sárga taxinak. Szerencsém volt, és rögtön az első megállt nekem. Gyorsan beszálltam, és megmondtam a címet, majd hátradőltem, és kifújtam magam. Ha szerencsém van, csak tíz percet kések, esetleg tizenötöt. Nem lehet belőle nagy baj.

Ebben tévedtem.

Mikor nyolc tizenötkor lihegve befutottam az osztályba, Mr. Laritet éppen rossz hangulatában volt. A tanári asztal mögött ült, ölében egy vastag történelemkönyv. A többiek elött egy-egy négy oldalas tesztfüzet feküdt, és lázasan körmöltek. Mikor beléptem, egy pillanatra mindenki abbahagyta az írást, és rám nézett. Aztán Mr. Laritetre, hogy vajon mi lesz a késés következménye. De Mr. Laritet egy kézlegyintéssel visszatérítette őket a tesztfüzethez, és senki nem mert ellenkezni.

– Miss Frontheart. Az óra tizenöt perce elkezdődött. Kérem, fáradjon ki, ne zavarja a többieket. Óra után várom az irodámban.

Még mindig lihegve bólintottam, és minden ellenkezés nélkül kisomfordáltam a terembôl. Nem igazán tehettem mást, Mr. Laritettel nem lehetett ellenkezni. Engedelmeskedsz, vagy kicsapat az iskolából, és elintézi, hogy sehova máshova ne vegyenek fel. Volt egyszer egy fiú, Stephennek hívták. Okos volt, mindig felkészült az órákra, és a tanárok imádták. Ő volt az iskola gyöngyszeme. Egy nap azonban későn ért be Mr. Laritet órájára, és Mr. Laritet nem engedte be, mondván, dolgozatírás közben nem mehet be. De Stephen erre visszavágott, hogy neki kevesebb idő is elég a dolgozat megírásához, és ő most meg fogja írni, mert máskor nem ér rá. Mindezt olyan pimasz hangsúlyal mondta, hogy Mr. Laritet az ősz haja tövéig ellilult, és üvöltve kiküldte. Később csak pletykákból hallottam, hogy Stephen dolgozni kezdett egy gyorséttereben, mivel nem vették fel sehova, és a szülei kidobták otthonról.

Nem akartam, hogy velem is ilyesmi történjen, ezért a kihalt folyosón várakoztam, míg az óra véget nem ért. A maradék harminc perc alatt különbözô büntetéseken gondolkoztam, amiket Mr. Laritet kiszabhat rám, de semmi támpontom nem volt,hiszen Mr. Laritet folyamatosan frissítette a repertoárját, és sosem lehetett tudni, milyen büntetés jut épp eszébe.

Abban a pillanatban lépett ki az osztályból, mikor megszólalt a csengő. Körülnézett, majd meglátott engem az ajtó mellett ülni. Szó nélkül intett, hogy kövessem. Felálltam, és követtem őt az irodájáig. Mr. Laritet az ajtó elött megállt, és előhalászott a táskájából egy hatalmas kulcscsomót. Kiválasztott a különböző méretű és formájú kulcsok közül egy kis szögleteset, és elfordította a zárban. Az ajtó kinyílt, és Mr. Laritet tartotta nekem az ajtót, míg bementem, majd ő is belépett, és hallottam, ahogy fordul a kulcs a zárban. Idegesen nyeltem egyet, de nem szóltam semmit. Mr. Laritet intett, hogy üljek le az asztala elött lévő székre. A kezem remegni kezdett az idegességt, miközben nyugodtan lepakolta a dolgait az íróasztalára, és elhelyezkedett a kényelmes foteljében. Nem szólt semmit, csak gúnyos mosollyal az ajkán nézett engem, összefűzött újjakkal és keresztbe vetett lábakkal. Idegesen körbepillantottam, próbáltam kerülni a pillantását. Helyette inkább a szobát kezdtem tanulmányozni.

Volt abban a szoában mindenféle, de főleg remgeteg apró szobor elefántokról. Ott sorakoztak szépen, egyenlő távolságra egymástól a falra helyezett pocokon, és nézték az alattuk ülő embereket. Voltak egészen kicsik, de voltak nagyobbak, sőt, hatalmasak is. A legnagyobb a sarokban állt, és a derekamig érhetett. A hátán egy indiai terítő hevert, gondosan elhelyezve. A szobában mindenek pontos helye volt, és egy porszemet se vettem észre a földön. Mr. Laritet köhhintett egyet, mire azonnal felé fordultam.

– Nos, Miss Frontheart, mielött elkezdene magyarázkodni mindenféle légbőlkapott történettel, hogy miért késett, leszögezném, hogy az indok egyáltalán nem számít. Szóval akár meg is spórolhátnánk az időt, és áttérhetnénk a büntetésre.

Nem válaszoltam, csak épp hogy megmozdítottam a fejem, jelezve, hogy megértettem. Egy ideig farkasszemet néztünk, majd Mr. Laritet elfrdította a tekintetét, és a fiókjában kezdett kutakoni. Elővett egy vastag füzetet és egy aktát, majd szép lassan kinyitotta, és megkereste a megfelelő oldalt. Aztán elővett egy egyszerű lapot, és akkora betűkkel írta föl rá „Büntetés: délutáni dolgozat pótlás iskolaidőn kívűl“, hogy még fejjel lefelé is el tudtam olvasni.

– Találkozunk ma délután fél négykor – adta a keembe a lapot búcsúzóul, és felálllt. Én is felálltam, majd egy biccetés után kisétáltam a szobából.

Nem mutattam ki amit valójában éreztem, próbáltam keménynek tûnni, de amint becsukóott mögöttem az ajtó, éreztem, ahogy egy nagy könnycsepp gördül végig az arcomon. Gyorsan letöröltem, és ijedten körülnéztem. A folyosó attól a pár alsós diáktól eltekintve, akik egymás háziját próbálták lemásolni, teljesen üres volt. Megnyugodtam, hogy senki nem látta ezt a fajta elgyengülésemet. Vettem egy mély levegőt, és visszamentem az osztályba.

Van egy rossz szokásom, amitôl minden áron meg akarok szabadulni, bár nem megy olyan könnyen, és ez az idegesség következetében történô sírásrohamom. Ahányszor ideges vagy mérges vagyok az agyam üzen a könnycsatornáimnak, amik azonnal kiengedik az összes nedvességet a szervezetembôl a szememen keresztül. Mikor ezt elmondtam Henny néninek megnyugtatott, hogy ez valószínűleg családi vonás, vele is elô szokott fordulni. Ennek ellenére próbáltam tôle megszavadulni, eddig kevés sikerrel.

Nem sokkal a csöngetés elött értem vissza a terembe. A legtöbben már a helyükön ültek, és el is felejtették a reggeli incidest. Szinte kivétel nélkül mindenki a történelem dolgozatról beszélgetett, így szerencsére nem sok figyelmet fordítottak felém.

Amilyen gyorsan csak tudtam a helyemre mentem, és leültem. Az én padom volt a leghátsó, és mivel senki nem ült mellettem - nem is akartak -, nyugodtan letehettem a mellettem lévő székre a retró bőrtáskámat. Elkezdtem kikeresni a biológia füzetemet, meg egy tollat. Gondosan elhelyeztem őket a padon, majd nézelődni kezdtem. Ez volt a legjobb szórakozásom, mivel senkinek nem tűnt fel, hogy figyelem őket. A láthatatlanság előnye.

Az osztálynak nem voltak csoportjai, de volt három lány, akiket mindenki próbált kerülni - de közben a közelükbe is akartak kerülni. Ők voltak az osztály koronázatlan királynői. Vagyis csak az egyikük, a másik kettő az apródok szerepét töltötte be.

– De Candy, megígérted! – nyafogott az egyikük a méhkirálynőnek. Az arcán olyan kétségbeesés tükröződött, mintha legalább egy gyilkosság eltusolásában kérne segítséget. Pedig őket ismerve, valószínüleg egy szájfényről, vagy egy buliról volt szó.

– Ne most, Mandy, erre most nincs meg a kellő belső nyugalmam! – mondta Candy, miközben szinpadiasan a halántékához szorította a kezét. Majd elfordult Mandy-től másik követőjéhez.

– Sash, mond, hogy nálad van a nyugtatód!

– De azt kérted, naponta ne adjak kettőnél többet. És azt ma már megetted… – Sash rémülten nézett az ideges Candy-re, ugyanakkor próbálta betartani az általa hozott szabájokat is. Nem akart ellenkezni, de nem tudta, mit csináljon. Szegény lány, szinte már sajnáltam. Olyan kicsi és törékeny volt, Candy pedig minden alkalmat megragadott, hogy összetörje.

– Tudom mit mondtam, de most meg ezt mondom. Add ide a nyugtatót! – Candy már neki is vetette volna magát Sash-nak, ha a csengő nem zavarta volna meg. Abban a pillanatban be is lépett a tanár - és én fáradtan felsóhajtottam. Mr. Laritet volt a biológi tanár is, ami azt jelentette, hogy ismét az ő órája következett.Elgondolkoztam azon - legalább századszor - hogy Mr. Laritet helyett miért nem találtak más biológia tanárt, de semmi épeszű gondolat nem jutott eszembe.

Hátradőltem a székemben, és kényelmesen elhelyezkedtem. Közben megkerestem a szememmel Jesst, a legjobb és egyben egyetlen barátomat. Ô volt az egyetlen, aki nem nézett át rajtam, és kedvesen szólt hozzám a családomon kívül.

Ő elöl ült az ablak mellett – ennek ellenére vele se törődtek többet, mint velem. A nap pont rásütött a hajára, ami ettől sokkal fényesebbnek, gyönyörűbbnek tűnt. Mintha észrevette volna, hogy figyelem, felém fordult, és rám mosolygott. Visszamosolyogtam, majd gyorsan elfordultam, és próbáltam Mr. Laritere figyelni.

– … És még egy fontos dolog; a héten vendégül látunk néhány Szent Lucas Egyetem béli tanulót az iskolában. Hozzánk is be fognak jönni, és lesz olyan is, hogy ők tartják az órát, persze a saját témáikból. De ne vessétek a szemükre, ha nem olyan jók tanárnak, mint mondjuk én - Mr. Laritet itt peckesen kihúzta magát, majd folytatta – nos, igen… Szóval ők nem tanárnak tanulnak, de ennek ellenére valószínüleg egytől egyig nagyon érdekes előadásokat hallhatunk majd az általuk választott témákból.

Az osztály nem fogadta nagy lelkesedéssel a bejelentést, de ennek nem az volt az oka, hogy nem örültek neki, hanem hogy senki nem figyelt Mr. Laritetre. Tény, hogy szigorú tanár volt, de egyben unalmas is, és ez ellen semmilyen büntetéssel nem tehetett. A diákok a büntetés végrehajása közben is ásitoztak.

– Az első két vendég éppen ma érkezett, és az alsóbb osztályokat járják. Valószínüleg még óra közben megzavarnak majd minket - sajnálatos módon. Azonban addig is használjuk ki az időnket, és tanulmányozzuk az emberi testet!

Ám alig kezdett bele az izmok és csontok elrendezkedésének magyarázatába, kopogtak az ajtón. Leplezve dühét a tanári asztalra dobta a krétát, és az ajtóhoz sietett.

– Á, mennyire örülök! Már nagyon vártuk magukat. Tessék, jöjjenek be.– Mr. Laritet hangja gúnyosan csengett, de errôl az érkezôk vagy nem vettek tudomást, vagy nem ismerték elég jól Mr. Laritetet.

A két egyetemista mosolyogva lépett az osztályba. Mikor megpillantottam az elöl lépkedô fiút, a szívem azonnal hevesebben kezdett verni, és éreztem, hogy elpirulok, pedig még csak rám se nézett.

Szôke haja félig a szemébe lógott, de még így is tökéletesen láttam, hogy a szeme gyönyörû, tengerkék. Álla kissé szögletes volt, de így is tökéletes. Egy sötétkék, V nyakú pólóban és farmerben volt, ami tökéletesen kiemelte az izmait.

A fiú körbepillantott a teremben, majd mikor a tekintete elért engem, egy pillanatra elmosolyodott. Zavartan magam mögé pillantottam, hátha nem is rám mosolygott, de mögötte nem volt senki. Visszafordultam, és én is megeresztettem egy mosolyszerűséget, de csak halványan, hátha mégsem nekem szólt a mosolya.

Még szerencse, hogy ültem, mivel a lábaim úgy remegtek, hogy biztos nem tudtam volna megállni rajtuk. Mikor a fiú elfordult, még mindig azon tűnődtem, vajon mi volt ez az érzés. Sosem éreztem még ilyesmit. Lehet, hogy jobban meg kéne figyelnem a fiúkat, hisz gyakorlatilag ő volt az első - Jesset leszámítva - aki rám nézett, és nem csak átfutott rajtam a tekintete.

Kis időbe telt, míg újra magamhoz tértem. Gyorsan, nehogy bárki is észrevegye zavaromat, a másik látogató felé fordultam. A lány szőke haja és a babaarca láttán egyből eszembe jutott az előző este, és a beszélgetés Nate-el. Más szemmel néztem a tábla elött álló Catre.

Zavarban volt, össze-vissza tekintgetett, és mikor meglátott engem, felderült az arca. Integetni kezdett, mire visszaintettem. Páran, akik előre figyeltek, megfordultak megnézni, kinek integet. Próbáltam magam minél kisebbe összehúzni, nehogy valaki szóvátegye.

– Tanulók! – fordult nagy hangon az osztály felé Mr. Laritet. Páran álmosan felemelték a pillantásukat. – Hadd mutassam be maguknak David Copelandet és Cat Sweetglass-t.

Valaki a teremben hangosan elnyávogta magát, mire mindenki nevetni kezdett, rajtam, Jessen és Daviden kívül. Még Mr. Laritet is elmosolyodott, majd visszatért a komoly archoz.

– Köszönjük Mr. Davidson a bemutatót, de szerintem innen mindenki elég érett ahhoz, hogy ne csináljon viccet valakinek a nevéből.

Pete nem hogy magára vette volna, de büszkén kihúzta magát, és körülnézett, ki figyel rá. Az égre emeltem a pillantásom, és észrevétlenül megráztam a fejem.

– Szóval, ma Mr. Copeland tart előadást, Miss Sweetglass csak bemutatkozott. Innentől kezdve kérem folytassa, Mr. Copeland.

Mr. Laritet helyet foglalt a tanáti székben, és karba tette a kezét. David biccentett felé, majd ismét felénk fordult.

– Sziasztok! David vagyok, és egy érdekes témával készültem mára.

Mikor megszólalt, az egész osztály éberen emelte fel a pillantását. Nem lehet leírni, milyen hangja volt. Mély, de közben magas is. A hangja felkapta az embert, és készerítette, hogy figyeljen.

Az első padban Mandy szeme majd kiesett a helyéről, ahogy Davidet nézte. Feltűnően hátradobta hosszű, sötétbarna haját a válla fölött, és kicsit lejebb igazította a fölsőjét is. Csak a vaknak nem tűnt fel, mit próbál elérni, de David mintha észre se vette volna. Tovább folytatta volna a előaást, de Mandy hirtelen megszólalt. Hangja kétségbeesett és kiváncsi volt egyszerre

– Hány éves vagy David?

David egy pillanatra megállt, majd Mandy-re nézett. A lánynak valószínüleg éppen ez volt a szándéka. A melltartója épp hogy kilátszott a pólója alól, a pedig selytelmesen takarta. Csábosan mosolygott, és úgy tûnt, végre elérte a kívánt hatást. David álla leesett, és meghökkenve figyelte Mandy-t. Mandy, mint aki akkor veszi észre, hirtelen lepillantott a pólójár, majd tettetett rémülettel gyorsan felhúzta azt a helyére.Akaratlanul is feltûnt, hogy Candy gyilkos pillantásokat vet barátnôjére. Nyilván nem szabadott volna Candy előtt megkörnyékeznie egy fiút sem.

– Mr. Copeland?

– Ööö… Igenis, Mr. Laritet…

– Válaszolna a kérdésre?

– Igen, hogyne...

Egy ideig csend volt, mndeni feszülte várta a választ, de David nem szólalt meg.

– Mr. Copeland?

– Ja! A válasz! – csapott hirtelen a homlokára. – Tizenkilenc, bocsánat.

– Milyen fiatal vagy! – jegyezte meg áhitatosan Mandy. David elpirult, már amennyire egy barna bőrű fiúnak sikerülhet. Majd gyorsan a jegyzeteihez fordult.

Egy pillanatig, egyetlen pillanatig úgy éreztem, ő talán nem olyan, mint a többiek, akik csak Mandy tökéletes domborulataival foglalkoznak, de úgy látszik tévedtem. A mosolyt is csak képzelhettem. Micsoda hülye vagyok…

– Szóval, a témám a névadás és a nevek jelentése.

Azt hittem, rosszul hallok. A szívem a torkomban kezdett dobogni, és azt hittem, elájulok. Nem választhatja azt a témát amit a legjobban gyűlölök. Nem, az lehetetlen. A névnek nincs semmi jeletése, az egész egy nagy hülyeség. A név egyáltalán nem jó dolog.

– Körülbelül gimnazista korom óta érdekel ez a dolog. Akkor jöttem ugyanis rá, hogy a névnek hatalmas jelentése van. Minden ember olyan, amilyen a neve. Vagy a név olyen, mint a viselője. A név mindent elmonda tulajdonosáról. A Sky név pédául azon kívül, hogy eget jelent, azt is jelenti, hogy a viselője nem a földön jár, inkább a saját álomvilágát építgeti. Olyan elvont forma. De nem csak belsőre, hanem külsőre is hasonlítunk a nevünkre. Ha megfigyeljük, észrevehetjük, hogy például az Apple nevűeknek az arca egy kicsit kerekdedebb. Ilyen, és számos hasonló dolog után kezdtem foglalkozni a dologgal komolyabban. De tegyük fel, hogy ki tudom-e találni a neveteket csak a kinézetetek alapján? Kicsi az esélye, de megpróbálhatjuk. Valaki?

Páran bátortalaul feltartották a kezüket, köztük Candy is. Majd‘ kiszúrta David szemét, így szegény fiúnak nem volt más választása, őt választotta. Én duzzogva ültem hátul, próbáltam annyira elutasító lenni a témával kapcsolatban, amennyire csak lehettem. De fél füllel azért figyeltem.

– Jól van, gyere kérlek, állj ide – húzta ki a kezénél fogva az osztály elé David Candy-t. Candy vihogott, miközben hatalmas mosolyt eresztett meg David felé, és egy gúnyosat Mandy-nek. Szegény lány duzzogva lejjebb süllyedt a padjában.

– Oké. Szóval, vörös, hullámos haj. Zöld szem, és vastag ajkak… Hm…

David elgondolkodott, miközben tetőtöl talpig végigmérte Candy-t. A lány láthatóan nagyon élvezte a felsorolást, hisz ő úgy gondolta, tökéletes. Közben nagy mosolyt eresztett meg követői felé, ami azt sugalt: hé, látjátok ezt? Ez a helyesfiú engem néz, nem titeket, lúzerek!

– Te olyan édes vagy – mondta végül David. – Valami aranyos neved lehet, ami egyszerű, de leginkább… Candy! Ez a neved, nem igaz? Candy vagy?

Candy felsikkantott, és ugrándoni kezdett örömében, míg tapsikolt.

– Kitaláltad! Kitaláltad! – kiáltotta, és már majdnem a fiú nyakába ugrott, mikor Mr. Laritet köhintett egyett. Erre inkább visszaült a padjába, és durcásan nézett a tanárra.

David láthatóan elégedett volt magával. Körbenézett a jelentközők között, majd még kiválasztott két lányt. Nem tartott sokái, míg kitalálta a nevüket. Az egyikőjük Apple volt, a másikuk Elena. Ezután már az egész osztály fellelkesedett, és azt akarták, hogy David az ő nevüket is kitalálja.

Öt perccel az óra végét jelző csengő elött David már mindenki nevét kitalálta, kivéve az enyémet. Én továbbra is próbáltam észrevétlen maradni. Nem akartam, hogy felhívja rám a figyelmet, vagy méginkább, hogy kimondja a nevemet. Sem én, sem az osztály nem akarta hallani. Vagyis én nem akartam, hogy az osztály hallja.

– Jól, van, azt hiszem mindenki megvolt. Vagy nem is… Ott hátul a fekete kapucnis lány!

Rémülten körülnéztem. Semmi kétség, hozzám beszélt.

– Gyere, a te nevedet még nem tudom – hívott azzal a sármos mosolyával, amitől a lábaim ismét remegni kezdtek. De nem indultam el felé, ülve maradtam.

– Gyere, gyors lesz!

– Inkább passzolom – szólaltam meg végre. Örültem, hogy a hangom nem remegett meg az idegesség és a zavar egyvelegétől, hanem erősen csengett. Álltam David pillantását, ahogy próbált rávenni, hogy kimenjek. De nem sikerült neki.

– Miss Frontheart, jöjjön ide, most!

Tudtam, hogy ha Mr. Laritettel vitatkozom, beszerzek magamnak még egy büntetést. Lassan felálltam, és a fürkésző pillantások kíséretébe kisétáltam David mellé.

– Ki ez a csaj? – hallottam meg Candy suttogását, de nem törődtem vele. Szembe fordultam Daviddel, és próbáltam szavak nélkül az értésére adni, hogy nem akarom hallani a nevemet. Én nem akarom hallani!

– Na, nézzük – kezdett bele – Sötét haj, sötét szem, és…

Nem folytathatta, mert hirtelen megszólalt a csengő, és mindenki felpattant a helyéről. Én is a helyem felé indultam volna, de David megragadta a karomat, és maga felé fordított.

– Hé, azért megmondhatod a nevedet!

– Nem hinném, hogy jó ötlet – válaszoltam, majd kiszabadultam a szorításából, és átfurakodtam az embereken, akik már rég nem törődtek semmivel a pletykákon és a következő órára való felkészülésen kívül.

Öt órakor szabadultam a büntetésből. Miután ledtam Mr. Laritetnek a kész dolgozatot, boldogan kisétáltam az ajtón, és egyből belebotlottam Catbe.

– Cat? Te meg mit keresel még itt? – kérdeztem tőle.

– Ó, szia Es! Csak beszélgettünk néhány tanárral, és elhúzódott. Holnap én tartok nálatok előadást.

– De ugye nem lesz köze a nevekhez?

Meghallhatta a kétségbeesést a hangomban, mert elmosolyodott.

– Tudom, hogy nem szereted a neved - szólalt meg kis hallgatás után. – Én sem az enyémet. De gondolom nem ez az igazi neved, vagy igen?

– Nem, nem ez.

– Tudja ezt bárki is?

– Nem hinném. Henny néni és Nate, de más nem.

– Az enyémet sem… – vallotta be kicsit szomorúan Cat. Értetlenül néztem rá.

– De hát a te neved nem Cat?

Felnevetett, de csak gúnyosan.

– Dehogyis! De annyira gyűlölöm az igazit, hogy nem merem elmondani senkinek. Gondolom, így vagy ezzel te is. David előadását már vagy tízedszer hallgattam végig, de még mindig dühös vagyok, amiért ezt választotta. Szerintem a neveknek nincs jelentősségük, de ő ragaszkodik ehhez az elméletéhez.

– Igen, iagazd van…

Azon gondolkoztam, elmondjam-e Catnek, miért utálom ennyire a nevemet. Megbíztam benne, holott még csak egy napja ismertem, de kicsit olyannak tűnt, mint én. Már azon voltam, hogy elmondjam neki, mikor kinyilt a mellettünk lévő terem ajtaja, és David lépett ki rajta. Egy füzet volt a kezéebn, és egy pillanatra sem emelte fel belőle a pillantását. Mikor mellénk ért, felpillantott, majd megtorpant.

– Oh - állt meg meglepetten. – Ti meg mit kerestek még itt?

– Talán nem lehetünk itt? – kérdezett vissza csípősen Cat, de látszott rajta, hogy igazából szereti a fiút. Nate-nek vetélytársa akadt. Még nevettem is volna ezen, ha nem lettem volna zavarban. David jelenléte megint elpirulásra késztetett, és éreztem azt a furcsa, zsibbadó érzést is a lábamba. Körbenézte, hátha látok valahol egy padot vagy széket, amire leülhetek, de közel s távol semmit nem láttam.

– Csak érdekelt – vonta mega vállát David. – Azt hittem én maradok csak bent sokái. Itt nyugi van, lehet tanulni.

– Es büntetésben volt, én meg Ms. Christiannel beszélgettem.

– Áhhá! Szóval Es a neved!

Azt kívántam, bár Cat meg se szólalt volna. Ezt ő is láthatta rajtam, és sajnálkozó arcot vágott, de már nem tehetett semmit.

Bólintottam.

– Furcsa név. Nem találtam volna ki. Miért ez a neved?

Nem válaszoltam. Segítségkétőn néztem Catre. Ő lehetett az egyetle, aki segíthetett. Én nem tudtam volna mit válaszolni erre.

Cat gyorsan ki is segített.

– David, nincs kedved egy kávéhoz? – terelte el a témát. David még egy pillanatig engem nézett, majd végül Cat felé fordult.

– Jól hangzik - válaszolta.

– Rendben, akkor induljunk is.

Már indult is volna, de megállt, mikor látta, hogy David nem mozdul, hanem ismét felém fordul.

– Nem jössz? – kérdezte tôle, de David nem válaszolt azonnal. Kényelmetlenül éreztem magam. A tekintete szinte keresztül vágott rajtam. Mintha azok a gyönyörű, kék szemek lézerből lettek volna.

– Csak akkor megyek, ha Es is jön – mondta végül. Cat fáradtan felsóhajtott. Mintha egy anyuka lett volna, aki a fagyispult elől akarja elhívni a kisgyerekét.

Felém fordult, és kérdőn nézett rám. Először megfontoltam a dolgot, hogy nemet mondok, de egy pillantás David szemeibe megváltoztatta a gondolataimat.

Bólintottam.

– Akkor leadoma jegyezeteiet, és indulhatunk is! – csapta össze a füzetét David, és elindult a másik irányba. de elötte még szélesen rámmolsolygott,amitől ismét elvörödödtem. Ezt ő is észrevehette, mert még szélesebben kezdett mosolyogni, majd elsétált.

Tudtam, hogy Cat is észrevette a zavaromat, de hálás voltam neki, miért nem hozta fel.

– Köszi, hogy kimentettél – mondtam végül, mikor már úgy éreztem, képes vagyok megszólalni.

– Ugyan, semmiség – legyintett Cat, majd a hátát a falnak vetve lecsúszott a földre, és átölelte a térdeit. Mellé telepedtem, egyrészt mert nem szerettem másoknál magasabban lenni, másrészt mert a lábam még mindig remegett David mosolyától.

– És... milyennek tartod a bátyámat? – csúszott ki a kérdés a számon. Ugyan olyan meglepetten néztem, mit Cat.

– Bocsi, nem úgy értettem.. Csak…

– Nyugi, nem gond. Nem zavar a kérdés.

– Bocsi…

– Igazából nagyon kedvesnek tartom Nate-et. Hajlandó esténként megvárni, hogy elaludjak, és csak utána megy haza. Kevés ember tenné ezt meg. És persze rendkívül jóképű is! – tette még hozzá egy hatalmas mosoly kíséretében. Bólintottam, mint aki elfogadja a választ, majd ismét a földet kezdtem fixírozni. Reméltem, hogy több ostoba kérdés nem jön ki a számon.

– Na, és te mit gondolsz Davidről?

– Davidről? Mármint…?

– Láttam, hogy rádmosolygott az osztályban. Aranyosnak talál. Én már csak tudom… Régóta ismerem.

– Hogyhogy?

– Én korepetáltam nyolcadikos korától kezdve. Kellett a plusz pénz, és nem voltam rossz tanuló. David olynan nekem mint egy nyitott könyv.

– Hát, az jó…

– Szóval?

– Mit szóval? – kérdeztem vissza. Próbáltam húzni az időt, de közben érezte, hogy az arcom vörösödni kezd.

– Nyugodtan megmondhatod, ha helyesnek tartod. Helyes is. Csak az a baj, hogy ezzel ő is tisztában van. Imádja a haját. Gyakorlatilag szerelmes belé. Nála a haja az első, aztán jöhetnek a barátnők – sokatmondó pillantást vetett rám.

– Én nem…Nem gondoltam… Ő csak…

Dadogásomból éppen David mentett meg. Erre persze még vörösebb lettem, de legalább nem folytathattuk a beszélgetést. Felpattantam, és próbáltam elrejteni a zavaromat előle. Cat is felállt, de a gúnyos, sokatmondó mosoly nem tűnt el az arcáról. David értetlenül nézett ránk.

– Indulhatunk? – kérdezte végül.

– Igen – válaszolta Cat, és megragadta a táskáját. – Tudok is egy jó kávézót a sarkon. Imádni fogjátok! Annyira hangulatos az egész!

– Nekem mindegy, csak menjünk végre. Ha nem kerül koffein a szervezetembe hamarosan, azt hiszem, állva alszom el.

Miközben elinduunk, Cat szándékosan úgy intézte, hogy én közé és David közé szoruljak. Próbáltam nem törődni David közelségével (ahogy egymás mellett sétáltunk, a karja időnként hozzám ért). Leszegtem a fejem, és görcsösen szorítottam a táskám pántját, mintha az segítene.

Addig néztem a cipőmet, míg fel nem fedeztem rajta egy aprócska foltot. Próbáltam a foltra koncentrálni, kiközben Cat és David valami felvételiről beszélgettek.

David néhányszor megpróbált bevonni a beszélgetésbe, de Cat, mint egy óvó anyuka, ilyenkor gyorsan elterelte a témát. Mikor odaértünk a kávézóhoz, Cat azzal az ürüggyel, hogy telefonálnia kell, betessékelt minket az ajtón, ő maga pedig kinnmaradt.

A hely nagyon szép volt, és viszonylag kevés asztal volt foglalt. Utcasarkon állt, és a hatalmas ablakokon tökéletesen ki lehetett látni az emberekre. Felpillantottam, és láttam, hogy egy korlátos terasszerű része is van. Fent kicsit homályosabb volt, mivel az ottani ablakokra vastag, vörös függönyöket aggattak.

– Menjünk fel – mutatott a teraszra David. Bólintottam.Úgy látszik, a közelében már csak ez a mozdulat sikerül.

Elindultunk felfelé a pult melletti csigalépcsőn. Ahogy felértünk, olyan volt, mintha egy másik világba kerültünk volna. Minden sokkal elegánsabbnak tűnt, és összesen három alacsony asztalka volt benne, körülötte szalmából készült kis fotelek.

Az egyik asztalnál, ami a legtávolabb volt a lépcsőtől, és a legsötétebbnek is tűnt, egy fiatal pár ült. Egymás kezét fogták, és az asztal fölött súgdolództak. Nem törődtek velünk, mikor felértünk, tovább beszéltek.

David az ablak melletti asztalt választotta, amiért hálás voltam neki. Előjött a klausztrofóbiám, és a nagy ablak segített ezen.

Mikor elhelyezkedtünk, Cat is utolért minket, és lehuppant az egyik fotelre.

– Bocsi, csak Nate-el beszéltem – magyarázkodott. Erre megeresztettem egy halvány mosolyt. – Lehet, hogy ő is csatlakozik hozzánk, de most sok tanulnivalója van.

Cat nem mondott semmi mást, csak fürkészve nézett minket. Hogy elkerüljem a pillantását, felkaptam az itallapot, és olvasni kezdtem. Ennyi féle kávét még életemben nem láttam. A reggeli tejeskávén kívül nem voltam koffeinfüggő. Akkor sem azért ittam, hogy felébredjek, hanem mert finom volt. De itt fel sem tudom sorolni, hány féle választék volt.

– Üdvözlöm önöket a Destiny’s-ben. Mit hozhatok?

A pincérnő kedvesen mosolygott, miközben egy üres oldal fölött tartotta a tollát. Nem rendeltem, míg Cat és David meg nem tették, és végül egy jegeskávé mellett döntöttem. A pincérnő gondosan lejegyezte amit mondtunk, majd távozott.

– Imádom ezt a helyet! Annyira meghitt, és csendes. Ha magányra vágyom, mindig ide jövök. Érdekes, hogy nem ismerik olyan sokan. Szinte minden nap bejövök ide. Van, hogy a házikat is itt írom meg – áradozott a helyről Cat. Látsszott rajta, hogy tényleg imádja.

– Tényleg szép – értett egyett David is. – De te nem félsz, hogy ez az üveg egyszer csak kitörik, és lezuhansz a kocsik alá?

Cat felnvetett, és én is elmosolyodtam.

– Egyáltalán nem. Szerintem nagyon jól van kitalálva az egész. Imádok magasan lenni!

Kinéztem az ablakon, és megpróbáltam elképzelni, ahogy zuhanok lefel,é és üvegszilánkok ezrei repdesnek körülöttem. Majd puhán földet érek a betonon, és mintha mi sem történt volna, felállok. A dolog annyira csábító volt, hogy szívesen kipróbáltam volna. Közelebb csúsztam az üveghez, és az egyik kezemet ráfektettem. Próbálta minél lejebb nézni. Egy kicsit erősebben kezdtem nyomni, de ekkor meghallottam a nevemet.

– Es! Hahó, itt vagy még?

– Igen? – kaptam fel a fejem. Elengedtem az üveget, és gyorsan összekulcsoltam a kezem az ölemben. Mintha valami rosszat tettem volna.

– Azt kérdeztem, neked van-e valamilyen törzshelyed. Bármilyen hely, ahol szívesen vagy.

– Hát… Igazából nincs – zavartan körbenéztem. A pár a hátsó sarokból felállt, és a lépcső felé indult. – Szeretek a szobámban ülni. Nagy ablakom van, és van hozzá egy beülő. Talán az a kedvenc helyem.

– Akkor te is szereted a nagy ablakokat? Azok annyra szépek! Mint ez is itt – Cat a hatalmas ablakra mutatott, aminek az előbb dőltem.

Kihozták a kávéinkat, és így szerencsére egy darabig csend telepedett közénk. Aztán Cat hirtelen felpattant.

– Bocsánat, ki kell mennem a mosdóba – mondta, majd rámnézett. – Es, velem tartanál?

– Öhm… Persze, hogyne! – kapva kaptam az alkalmon, mivel nem akartam egyedül maradni Daviddel. Felpattantam, és közben majdnem feldöntöttem a poharamat. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnom, mielött még az egész tartalma David ölébe borult volna. Sűrű bocsánatkérések közepette – holott nem is történt semmi – Cat után siettem lefelé a lépcsőn.

Cat az egyik saroknál hirtelen megállt, és berántott maga mellé egy függöny mögé. Raktárnak néztem, a falon midenféle üvegek és zacskók volta, a sarokban pedig egy seprű.

– Öhm.. Cat, ez nem a mosdó – jegyeztem meg.

– Nem ám! Ez a raktár – a szeme csillogott, miközben körbenézett. – Itt senki nem hall minket.

– De miért nem akarod, hogy…

– Mert nem akarlak kínos helyzetbe hozni – vágott a szavamba. – Figyelj, tudom, hogy nem vagy egy nagy beszédes, Nate mesélt rólad, de David nagyon aranyos, egy esélyt adhatsz neki, nem?

– De én nem tudom, hogyan.. És mit…

– Csak légy önmagad, és próbálj meg beszélgetni vele. Ne bújj el a hajad mögé. Látszik rajtad, hogy tetszik neked!

– Nem is ismerem. Igazából azt sem tudom, mit érzek. Olyan furcsa a lábam, meg a gyomrom…És nem akarok hülyeséget mondani…

– Nyugi, ott vagyok, segítek. Nem lesz semmi, csak légy nyugodt! Menni fog?

Nyeltem egy nagyot, miközben bólintottam.

– Remek! Mehetünk is.

Mikor visszaértünk, David már megitta a kávéját, és most az ablakon nézett ki. Cat leült mellé, én pedig ismét az ablakot választottam. Ha Cat nem ránt bele egy beszélgetésbe, ismét elbújtam volna a csigaházamba.

Egy fél óra elteltével a beszélgetés Daviddel nem is ment olyan nehezen. A gyomorgörcsöm elmúlt, és majdnem terészetesnek tűnt, hogy beszélgetünk.

– Hahó mindenki!

Nate hangjára hátrafordultam egy hosszas magyarázatból. Nate egy pillanatra meglepettnek látszott, hogy nem a sarokban gubbasztok egyedül, de nem hozta fel. Lehajolt Cathez, és megcsókolta, majd leguggolt mellénk az asztalhoz.

– Helló, David! – nyújtotta át a kezét egy kézfogásra, majd megborzolta a hajamat, mint kiskoromban tette. – Mi van, hugi? Hol a csigaházad?

– Te mit keresel itt? – kérdeztem, mintha meg sem hallottam volna a kérdését.

– Érted jöttem. Meg megígértem Catnek, hogy beugrom. Anyám már szeretné, ha hazamennél. Tudod milyen…

– Igen. Akkor megyek is – felálltam, és zavartan intettem a többieknek. – Sziasztok! Nate, jössz?

– Nem, én hazakísérem Catet. Ugye nem gond, Dave, hogy elraboltam tőled ezt a két gyönyörű lányt?

– Nem, úgyis indulnom kéne már – ő is felállt, és lerakott valamennyi pénzt a pohara mellé. – Ennyi elég lesz. Ma mindenki a vendégem volt.

Együtt indultunk le a lépcsőn, majd az ajtó elôtt Cat és Nate balra fordultak, én pedig jobbra. Behúztam a fejem a vállaim közé, és igyekeztem kicsinek tűnni, mikor meghallottam David hangját.

– Hé, én is arra megyek, várj meg!

Megfordultam, és láttam, ahogy fut utánam. Mikor beért, szó nélkül folytattam a sétát. David felvette a tempómat, de ő sem szólt semmit.

– Hol laksz? – kérdezte, mikor már egy utcát végigsétáltunk, és lekanyarodtam egy sikátoba.

– Azon az új lakotelen – válaszoltam. – Csak egy buszmegállót keresek. Erre van egy, úgy emlékszem.

Tovább sétáltunk némán, míg a sikátorból kiérve meg nem láttam a buszmegállót.

David felajánlotta, hogy vár velem, így ketten ültünk a padon a hírdetésekkel telerakott buszmegállóban. Most, hogy Cat nem volt a közelemben, nem mertem beszélgetni, hátha valami hülyeséget mondok. Beszéd helyett a hirdetéseket olvasgattam. Voltak ott kutyasétáltatást, fűnyírást vállalok feliratú cetli, celluxal felragasztva, de voltak hatalma, színes plakátok is, amik egy-egy nagyobb rendezvényre hívták fel a figyelmet. És volt egy, amit alig vettem észre, de a legjobban érdekelt.

Egy egyszerű, fehér kézzel írott papír volt, a következő szöveggel:

NÉV?

Furcsa fóbiái vannak a nevekel kapcsolatban? Esetleg utálja a sjátját? Eldobná? Úgy érzi, a neve utája Önt? Van rá gyógymód!

Jöjjön el hozzánk, és meg fogja látni, a Névgyűlölet nem normális!

A Névtelenek csoportja Önt is várja minden szombat délelött 10 órától.

Bejelentkezés nélkül elérhetőek vagyunk az alábbi címe:

A kis letéphető cetliken lévő cím csak két utcával volt távolabb a házunktól. Felálltam, és anélkül, hogy gondolkodtam volna, letéptem, és zsebre raktam egy cetlit. David érdeklődve figyelt.

– Csak nem utálod a neved? – kérdezte, de nem válaszoltam. A sarkon bekanyarodó buszt figyeltem, ahogy egyre közelebb ért.

– Remélem, látlak még a héten – köszönt el David, mikor a busz megállt, és kinyílt az ajtó. Bólintottam, majd felszálltam. Leültem egy szabad helyre az ablak mellé és kinéztem. David még mindig ott állt, és mikor meglátta hogy figyelem, integetni kezdett. Visszaintettem, majd elfordultam. Az üvegnek hajtottam a fejem, és behunytam a szemem. Reméltem, hogy máskor nem találkozunk. Nem akartam magam ismét ilyen helyzetbe hozni. De azokat a szemeket annyira szerettem volna még egyszer látni…

Határidô eltolódás

2011-12-29T04:44:00.000-08:00

Többen kértetek haladékot a novellák leadásához, így arra a döntésre jutottam, hogy kitolom a határidôt 2012. Január 10 - ére! Remélem, ennyi idô elég lesz ahhoz, hogy mindenki idôben elkészülhessen a mûvével!

Xxoo

Merry Christmas!

2011-12-26T05:57:00.000-08:00

Mindenkinek nagyon boldog, ajándékokban és szeretetben gazdag karácsonyt kívánok! Remélem, mindenki megkapta azt, amire a legjobban vágyott.

Korábban említettem, hogy karácsonytól rendesen tudok majd írni, mert kapok egy laptopot. Na, hát ez nem így történt. Nem kaptam laptopot... csak egy hatalmas iMacek! Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg megkaptam! Remélem, mindenkinek ilyen gazdag Jézuskája volt!

Ennek a jó oldala (hülyeség! Nincs rossz oldala!), hogy mostantól tudok rendszeresen írni. Ennek ellenére a kommenthatárt fenntartom, szóval nincs második fejezet, míg nincs meg az öt komment. Szerintem ez nem olyan nagy kérés, ha már elolvassa valaki, mert látom, hogy elolvassák, hisz ikszelgettek, meg minden, akkor már egy olyat oda is lehet írni, hogy tetszett vagy nem. Bocsánat azoktól, akik tényleg írni szoktak, és tudom, szemétség, hogy ezt kérem, de nekem tényleg fontos a visszajelzés.

Nos, akkor hát ennyi lennék! További szép szünetet mindenkinek!

Novellaíró verseny - 1. forduló

2011-12-10T00:54:00.000-08:00

Sziasztok! MEgvan a tíz jelentkező, így most kifejtem pontosan mikorra és mi a feladat! :)

Szóval ezek köré az érzések köré kell írni egy max 20. oldalas novellát: szeretet, barátság, vidámság.

Ez még bármilyen lehet, felőlem akár fanfiction is, bár jobban szeretném, ha megmozgatnátok, és a saját fantáziátokra hagyatkoznátok, de mondom, írjatok most bármit még!

Határidő: December 31.

Tudom, hogy közben karácsony, meg minden, ezért ha esetleg valakinek nem elég ez az idő, írjon egy e-mailt, amiben kér még valamennyi időt, azt elfogadhatónak tartom még! :)

Szóval hajrá! Várom a novellákat!

1. fejezet

2011-12-10T00:48:00.000-08:00

Itt az első fejezet! Szerintem még mindig van benne egy pár hiba, ha találtok elütéseket, szóljatok! És ne feledjétek: kommentek! Legalább öt! :) Jó olvasgatást!

Miáu!

– Hé, Jess! Dobd ide azt a könyvet.

Jess a szoba másik sarkában ült törökülésben, fülében elmaradhatatlan fülhallgatójával, és olyan hangosan hallgatta a zenét, hogy az ágyamról is hallottam.

– Jess! – egyáltalán nem hallotta, így felkaptam egy párnát magam mellől, és nagy lendülettel felé hajítottam. Az volt a célom, hogy jó alaposan fejbe találom, de természetesen mellétrafáltam. Már épp készültem volna egy újabb párna elhajítására, mikor kivette a füléből a fülhallgatót, és rám nézett. Valószínűleg mondani akart valamit, de mikor meglátott, a kezemben egy párnával, harci helyzetben, elakadt a szava. Kérdőn nézett rám azokkal a hatalmas, barna szemeivel.

– Te meg mire készülsz azzal? – kérdezte érdeklődve. Lassan felállt, mintha egy őrülttel lenne egy szobában, és vigyáznia kéne miden lépéssel, majd a könyvespolchoz sétált, de a fél szemét rajtam tartotta.

– Meg akartalak dobni – feleltem egyszerűen, majd csalódottan letettem a párnát magam mellé. – De közben kivetted a fülhallgatód.

Jess leemelt a polcról egy jó vastag atlaszt, majd vissza ült a sarokba, és továbbra is kérdőn nézett rám.

– Mit szerettél volna kérdezni?

– Ide tudnád adni az atlaszt? – kérdeztem mézesmázos mosollyal. Jess erre felkapta a párnát, amit az előbb sikertelenül hajítottam felé, célzott, és lőtt. Neki persze sikerült eltalálnia.

– Te is jókor kéred! – nézett rám mérgesen, de azért felállt, és átnyújtotta a könyvet.

– Á, már nem kell – utasítottam vissza széles vigyorral. – Majd ha végeztél.

Tudtam, hogy Jess erre robbanni fog, de olyan vicces volt, mikor az arca kipirosodott, a szeme nedvesen remegni kezdett az idegességtől, hogy mindig örömmel húztam fel. Persze azért figyeltem a határait.

Adtam neki három percet, míg némán figyeltem a jelenséget, aztán vett egy mély levegőt, az arca ismét egészséges színt vett fel, majd nyugodtan visszasétált a sarokhoz, leült, ölébe vette az atlaszt, és lapozgatni kezdte.

– Tudod mit? Mégis most kéne.

Jess egy pillantásra sem méltatott. Felemelte maga mellől a fülhallgatóját, és látványosan a fülébe dugta.

Elnevettem magam, ahogy a durcás arcára néztem, de aztán én is visszatértem a tanuláshoz. Vagyis az olvasáshoz, hiszen az atlaszra valóban szükségem lett volna. de nem akartam Jesst tovább idegesíteni, akármennyire is vicces volt. Nagyon komolyan tudja venni az ilyen helyzeteket, gyakorlatilag mint egy csecsemő.

Egy ideig teljesen üres fejjel bámultam a betűkre, majd feladtam. Egy szót sem fogtam fel a szövegből, pedig már vagy ötödször futottam végig ugyan azt a bekezdést.

Végül meguntam. Becsaptam a füzetem, ledobtam magam mellé, és úgy döntöttem, kimegyek a konyhába. Jessel nem törődtem. Reméltem, hogy képes rá, és megkeres, ha szüksége van rám.

– Na, mi az? Már végeztetek is? – kérdezte Henny néni, mikor beléptem a konyhába. A helység tágas volt és fényes, Henny néni mindig is ilyet szeretett volna, így mikor ide költöztünk, azonnal átalakíttatta magának, ezzel elérve, hogy ez legyen a legnagyobb helység az egész lakásban. Henny néni itt töltötte a legtöbb idejét, folyton sütött valamit. Most is egyből megcsapott az az isteni illat, ami a sütőből áradt kifelé, és ott várakozott még négy nyers tésztával teli tepsi is.

A gyomrom egyből megkordult, holott alig egy órája ebédeltem.

– Nem, de Jessnél van az atlasz, ami nekem is kellene – feleltem, és levágódtam az egyik székre. – Mit sütsz?

– Csak egy kis linzert. Gondoltam, jó lesz vacsorára is – válaszolta Henny néni, egy legyintéssel jelezve, hogy ez semmiség számára.

Ő is leült az asztal mellé, és olvasni kezdett egy ottfelejtett magazint. Én nem voltam nagy magazin–olvasó típus, inkább a hosszú, romantikus regények kötöttek le. Órákig képes voltam elmerülni az írók fantáziájának világában, miközben a saját világom akár össze is omolhatott volna körülöttem. Henny néni ezt úgy hívta “elvonulás a világ elől“, és félt, hogy a depresszió, ami a szüleim halála után mutatkozott rajtam, újra előjön.

Ez a romantikus könyv–mánia is egy olyan dolog volt, amit csak Jess és Henny néni tudott rólam. Na meg persze Nate. De mivel nem voltak barátaim, nem is tudhatta senki. Néha még most is szekáltak, de úgy negyedik környékén leszoktak róla. Viszont ha kiderülne, hogy a „fekete lány“ miket olvas, újra kitörne az egész, és ezt nem akartam.

Henny néniben mintha egy ébresztőóra hirtelen bekapcsolt volna, felpattant a székről, és kivette a sütőből a tökéletesre sült linzerkarikákat. Mindig is csodáltam ezért a képességéért. Mikor nagy ritkán is nekiálltam sütni valamit, azt vagy előbb vagy később vettem ki – sosem időben. Henny néni viszont profi volt, még egyszer sem láttam valamit előbb kivéve, vagy ne adj‘ isten később. Mikor egyszer rákérdeztem, hogyan csinálja, elmosolyodott, és csak ennyit mondott:

– Ha szülő vagy, beléd épül egy óra, ami riaszt, amikor csak kell.

És ennyiben hagytuk. Ő volt a csodás Pontosság én pedig a Pontatlanság. Ebből ki is alakult néha egy–egy kisebb veszekedés is, de főleg régebben. Mostanra alkalmazkodtunk egymás minden apró hóbortjához.

Egyik nap háromkor indultam haza a suliból, fél három helyett. Már majdnem hazaértem, mikor megláttam Carlt. Odamentem hozzá, és beszédbe elegyedtünk, csak úgy, a régmúlt kedvéért. Az egész nem tartott tovább tíz percnél, de mikor Henny néni aggódva kinézett az ablakon, engem várva, és meglátott egy fiúval beszélgetni, nagyon dühös lett. Lerohant, és jól lehordta Carlt, majd becipelt a házba a fülemnél fogva.

Aztán kiabálni kezdett velem. Már nem is emlékszem pontosan miket, de a haragon át megéreztem az aggodalmát, és miközben ő kiabált, odaléptem hozzá, és átöleltem.

– Semmi bajom, már itthon vagyok… – mondtam neki csitítóan, mire azonnal sírni kezdett. Rázta a zokogás, és én hagytam neki, hogy eláztassa a pólómat. Hallgattam. Aztán egyszer csak kiegyenesedett, és csak annyit mondott, ne csináljak még egyszer ilyet. Aztán elvonult a szobájába, és a nap hátralévő részét ott is töltötte.

Ez az emlék annyira élénken élt benne, hogy ezután mindig próbáltam pontosan hazaérni De persze ez nem mindig sikerült. Bár igaz, Henny néni is lazított azóta, és már nem aggódott, ha pár percet késtem, de azért nagyon szemrehányóan tudott nézni, ha olykor-olykor mégis megtörtént.

– Segítesz megkenni ezeket? – kérdezte, mikor kitette a forró linzereket egy falapra hűlni. Bólintottam, és elővettem a baracklekvárt a konyhaszekrényből, míg ő berakott egy másik tepsit a sütőbe.

Csendben kenegettük a linzereket, egyikünknek sem jutott eszébe beszélgetést kezdeményezni. Ismertük egymást annyira, hogy tudjuk, csak értelmetlen időpazarlás az iskoláról, munkáról, barátokról cseverészni, mikor egyikről sincs semmi mondanivalónk. Így hát csak csendben álltunk, semmi beszéd, mindenki a saját gondolataiba merülve.

Mikor végeztünk – nem tartott tovább tíz–tizenöt percnél – Henny néni elővette a már előre megolvasztott csokoládét, és nagyon precízen megkente vele a linzerek tetejét. Ezt a munkát sosem bízta másra, ő volt az egyetlen, aki a csokikrémhez nyúlhatott. Nem kérdeztem soha a miértjét, mert tudtam, nem akar beszélni róla. Ez is megérzés volt inkább, de nem mertem kockáztatni. Annyit nem ért meg egy linzer.

Leültem, és néztem, ahogy Henny néni minden egyes sütemény tetejére spirál alakban ráfolyatja az olvasztott csokoládét, majd ahogy a csíkok szépen összefolynak és befedik az egészet, beteszi őket a hűtőbe. Lassan csinálta, nem kapkodott el semmit. Ez volt az ő külön kis magányos programja annak ellenére, hogy ott ültem mellette, és figyeltem.

A becsapódó előszobaajtó vetett véget Henny néni csendes pillanatának. Azonnal felkapta a fejét, és közben véletlenül túl sok krémet folyatott az egyik linzerre. Gyorsan feltörölte, majd kiment megnézni, ki érkezett.

Nem mentem utána, anélkül is tudtam ki érkezezett, hogy megnéztem volna.

Nate.

Mindig ugyan abban az időben, sosem később vagy előbb ért haza. Neki is volt egy tökéletes belső órája, mint Henny néninek, és gondosan be is tartotta az időpontokat. Nem is tudom, hogy lehettem rokonságban velük…

Most viszont valami más volt. Nem csak Nate és Henny néni hangfoszlányait hallottam, hanem egy lányét is. Idegesen nevetgélt, és csak ritkán szólalt meg, de határozottan ott volt.

Felálltam, és lassan közelebb osontam az előszoba felé vezető ajtóhoz, hogy jobban halljak. Nem hallgatózni akartam, csak rászoktam, hogy nem avatnak be a beszélgetésekbe, így hát ha kíváncsi voltam valamire, jobban oda kellett figyelnem.

Végül is ezt hívják hallgatózásnak…

– …Nagyon örülünk… tedd csak le… – hallottam Henny néni kedves, vendégszerető hangját, majd a lány zavart köszönömjét is. Aztán csak a lépések zaja szűrődött át, ahogy távolodtak a nappali felé. Megvártam, amíg a léptek zaja teljesen elhalt, majd lenyomtam a kilincset, és kinyitottam az ajtót.

Az előszobában már nem volt senki, viszont a széken, amit csak helyhiány miatt tartottunk ott, hevert egy gyönyörű, vajszínű téli bunda. Valószínűleg méregdrága, márkás cucc, bár nem értettem annyira hozzá, hogy ezt meg tudjam állapítani. Valami mégis azt súgta – talán a bőr selymes csillogása, és a gondosság, amellyel letették – hogy ez egy ilyen ruhadarab.

Már épp meg akartam érinteni, hogy valóban olyan puha–e, mint amilyennek tűnik, mikor megreccsent mögöttem a parketta, jelezve, hogy valaki mögém lépett.

– Már megint hallgatózol? – a hangra rémültem pördültem meg a sarkamon, és szemben találtam magam Jessel. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek, hogy így talál. Arcán széles vigyor terült szét, mikor meglátta a rémületet az arcomon. Bevallom, nem rá számítottam, hanem Nate-re, de Jess kellemesebb meglepetés volt.

– Csak megnéztem, kié ez a kabát – próbáltam menteni, ami még menthető volt. Bár Jess elől nem bújhattam el. Túl jól ismert. – Nekünk biztos nincs ilyen drága holmink…

– Ne erőlködj, úgyis tudom, hogy leskelődsz.

Hát erről beszéltem. Jess mindent tudott rólam. Nem rejthettem el egy kulcsot sem anélkül, hogy ő ne derítette volna ki már az elején, hova fogom rejteni. Sőt, valószínűleg előbb tudta volna, mint hogy én eldöntöttem volna.

– Jól van, de Nate hozott magával valakit, és én csak szeretném megtudni…

– Hogy mégis kicsodát? – fejezte be Jess a mondatot helyettem.

Bólintottam. Erre ő megfogta a kezem, és a nappali felé kezdett húzni.

– Hé, mit csinálsz!? – szóltam rá, és próbáltam visszatartani, de sokkal erősebb volt nálam. Nem mehetünk be csak úgy oda! Ez Nate barátnője…!

– Csak belesünk egy kicsit! Nyugi, nem lesz semmi baj! – Jess szemében felcsillant egy izgatott szikra, ezzel olyan képet alkotva magáról, hogy nem normális.

Végül engedtem neki, és együtt osontunk a nappali ajtajához. Az ajtó résnyire nyitva volt, és így rálátásunk nyílt a kanapé jobb felére. A zöld karfán egy nőies kéz feküdt, tele gyűrűkkel és karkötőkkel. A körmei halvány rózsaszínnel kifestve, tökéletesen lereszelve. Akaratlanul is a saját körmeimre tévedt a tekintetem. Tövig lerágottak és koszosak voltak, hozzá se lehetett hasonlítani azokhoz, amiket a kanapén láttam.

Közelebb hajoltam a réshez, hátha úgy többet látok az ismeretlen lányból, de nem jártam sikerrel. Továbbra is csak a kezét láttam, meg a vékony, selyempólóba bújtatott vállát.

– …Nagyon örülök, hogy megismerhettelek! – hallottam Henny néni elragadtatott hangját. Csak akkor beszélt így ha valami nagyon aranyosat látott, vagy jó benyomást kart kelteni. Gyanítottam, hogy itt inkább az utóbbiról van szó, de amennyit a lányból láttam, még az is elképzelhető, hogy az elsőről.

– Nate eddig mindig talált valami kifogást, mikor kérdeztem őt a családjáról, de most nem tudott kibújni alóla. Annyira kíváncsi voltam!

A lány hangja ugyan olyan rózsaszín volt, mint a körmei.Képzeletemben ezt egy baba hangjával tudtam volna összehasonlítani, olyan édes volt. Egy kisgyerek, aki így ér el mindent az apukájánál. Aranyos, kis rózsaszín copfos, szőke kislány jelent meg a szemeim előtt, akinek alig érnek le a lábai a kanapéról. Biztos nem Nate barátnője, csak egy lány, akire iskola után kell vigyáznia. Nem tudtam tizenkét évesnél többnek elképzelni.

– Ez nem igaz! – vágott vissza Nate. – Olyankor tényleg nem értek rá.

Nagyon rég hallottam Nate-et ilyen hangon beszélni. Kedvességgel, szeretettel és elragadtatással teli hangon. Az is lehet, hogy még egyáltalán nem hallottam így beszélni. Az eddigi barátnőit még sosem hozta ide – ezért is gondoltam, hogy ez a lány nem lehet a barátnője.

Összesen Nate-nek eddig négy olyan barátnője volt, akiről úgy gondolta, végre komolyak. Csak négyükről mesélt itthonról, de mikor már el is hozta volna őket, a lányok sorra szakítottak vele. Mikor komolyra fordultak volna a dolgok, a lányok mind rájöttek, ez már nem is kell nekik, és otthagyták szegényt. Kihasználták a kinézete miatt. Persze, ki ne szeretne eldicsekedni vele a barátnőinek, hogy a pasija egy tejfel szőke hajú, méregzöld szemű tizennyolc éves, aki ráadásul még okos is? Bármit megadtak volna egyetlen randiért vele. Sajnos ez az álom pontosan az első randiig tartott.

– Egy pillanat, és jövök, csak ki kell vennem a süteményeket! – alig hallottam meg Henny néni szavait, és csak az utolsó pillanatban fogtam fel a jelentésüket, de akkor már késő volt.

Az ajtó, aminek a kilincsét szorongattam, hirtelen teljesen kinyílt, és hiába próbált Jess visszarántani, a reflexeim automatikusan tovább szorították a kilincset, így szó szerint beestem a nappaliba, éppen Henny néni lábai elé.

– Es? – hallottam Henny néni meglepett hangját. Az arcom rettenetesen égett, de felemeltem a pillantásom, és a szemébe néztem. Nem láttam szemrehányást a tekintetében, csak őszinte érdeklődést. Hát igen, ilyen nagynéni jutott nekem. Kicsit naiv.

– Hmm… Hát én csak… csak szólni akartam… hogy készen vannak a linzerek! – Nagyon örültem, hogy ilyen jó kifogást találtam, de a hirtelen felcsillanó szemei elárultak. Szerencsére Henny néni nem szólt semmit, csak felsegített.

Végre ráemeltem a tekintetem a kanapén ülőkre. Nate, szokásához híven jólfésülten, kicsit felborzolt hajjal, egy kék ingben ült, és az ölében tartotta a kezét – összefonva egy gyűrűs, sok karkötős, rózsaszín körmű kézzel.

Ráemeltem a pillantásom a kéz tulajdonosára, kicsit tartva az esetleges szemrehányó pillantásától. A lány kardigánja a vállára volt terítve, egyébként egy egyszerű fehér pólót és egy halvány rózsaszín nadrágot viselt. Az arca pedig…

Nem tévedtem sokat, mikor azt mondtam rá, baba. Az arca kicsit kerekded volt, és a hatalmas, tengerkék szemei mindenki figyelmét felhívták magukra. A pufók arcot hullámos, méz szőke tincsek keretezték, amik épp hogy a nyaka alá értek, és ott kissé bekunkorodtak. Az arcától eltekintve az egész lány gyönyörű, vékony alakkal volt megáldva, bár még így ülve is látszott rajta, hogy nagyon alacsony. Talán még nálam is alacsonyabb. Az enyhe smink, amit magára kent tökéletesen kiemelte a szemét és a száját, és a kevés arcpirosítótól az egész arca úgy nézett ki, mintha egy porcelánbabáról lopta volna.

Gyönyörű volt, ezt el kellett ismerem, és olyan kedvesnek tűnt, hogy nem csodálkoztam Nate elvarázsolt arckifejezésén.

A lány kérdőn nézett Nate–re, majd rám. Nate először nem értette, elveszett a tekintetében, de aztán leesett neki.

– Ó, hát izé… Cat, ő itt a… húgom, Es. Es, ő itt Cat, a barátnőm.

– Nagyon örülök! – nyújtotta a kezét Cat mosolyogva felém, és én félénken megráztam. Zavarban voltam az eséstől, meg a ténytől is, hogy egy idegen társaságában vagyok. – Nagyon különös neved van. De tetszik!

– Kö..köszi… A te neved is… érdekes…– nyögtem ki végül. Aztán hátrafordultam, és észrevettem, hogy Jess még mindig az ajtóban áll, észrevétlenül. Odamentem hozzá, és a karjánál fogva berángattam őt is a nappaliba, Cat elé. – Ő itt a barátom, Jess – mutattam be, mire ő sokkal bátrabban kezet rázott Cattel, és rámosolygott.

– Helló!

– Szia! Örülök hogy megismerhetlek! – köszönt mosolyogva Cat. – Régóta vagytok együtt Essel?

– Nem, mi nem…

– Es és én…

Egymás szavába vágva próbáltuk elmagyarázni, mi a helyzet, de végül Nate segített ki minket.

– Jess és Es legjobb barátok egészen kiskoruk óta. Soha nem volt köztük semmi más.

– Ó, istenem, annyira sajnálom! – kapta Cat a szája elé a kezét – nem akartam.. bocsánat!

– Nem gond – legyintettem, kicsit oldottabban. Furcsa, még én is könnyebben szólaltam meg. Catnek olyan kisugárzása volt,amitől mindenki egyből jobban érezte magát. – De ti mióta vagytok együtt Nate-el Cat?

– Csak egy pár hete. Új vagyok a városban, és Nate–el a bevásárlóközpontban találkoztam, mikor az újságost kerestem. Segített eligazodni, aztán még beszélgettünk egy ideig…

Cat elpirult és nem folytatta. Visszaült Nate mellé a kanapéra, mire Nate átkarolta a vállát, éppen akkor, mikor Henny néni visszatért a szobába egy tál linzerkarikával.

– Itt egy kis sütemény! – jelentette be, majd letette a dohányzóasztalra a gőzölgő tálcát. – Most egyétek, még friss. Cat, maradsz vacsorára? Rakott káposztát csinálok, az Nate kedvence.

– Nem szeretnék zavarni…

– Ugyan, nem zavarsz egyáltalán! Maradhatsz, ameddig csak akarsz.

Cat hálásan elmosolyodott. – Rendben, köszönöm!

Ennyire udvarias embert eddig még nem láttam. Vagy lehet hogy látni már láttam, de személyesen sosem ismertem. Elképzelni se tudtam, hogy minden ember ilyen legyen – tekintetbe véve a családomat. De Cat mintha tökéletes lett volna, és nem csak külsőre. És Nate is nagyon boldognak tűnt, rég nem láttam ilyennek. A legutóbbi barátnője egy hónapig volt csak vele, de mielőtt dobta volna egy úszóbajnokért, Nate nagyban bizonygatta, hogy végre megtalálta az igazit., és végre igazán boldog. Ezután a kijelentés után pár nappal borzalmas állapotban támolygott be a házba, az éjszaka közepén. Nagyon rég nem láttam ennyire szétcsúszott embert. Koszos és szakadt volt, és messziről bűzlött az alkoholtól. Nem mertem a közelébe menni. Előjöttek az emlékeim, és ettől úgy éreztem, bármelyik pillanatban hányhatok. De végignéztem, ahogy Henny néni betámogatja a fiát a fürdőbe, és megpróbálja magához téríteni. Úgy döntöttem, nem törődöm az emlékeimmel, akkor is segíteni fogok az unokatestvéremnek, de mikor megláttam, ahogy Nate az egész fürdőszobát beteríti a gyomortartalmával, a világ forogni kezdett. Alig tudtam eljutni a vécéig, ahol végül én is hánytam egy sort. Szegény Henny néni, sokat kellett takarítania aznap este még. Másnap reggel – vagy inkább kora délután, miután felkeltünk – Nate–ből nagy nehezen kiszedtük, mi vette rá, hogy lerészegedjen. Ugyanis ő is megfogadta a kedvemért, hogy nem iszik soha, holott én ilyet nem kértem tőle, azért nagyra értékeltem. Mégis, ahányszor valami rossz dolog történt vele, azonnal a haverjánál kötött ki, és ilyen állapotban ért haza. Aztán persze bocsánatot kért, és láttam rajta, hogy tényleg sajnálja, de engem akkor is megrémített, ha egy embert így kellett látnom, és ezt ők is jól tudták.

Nate válasza egy szóból állt csak: Judie. Egyből megértettük. De most, hogy Catet elmerte hozni hozzánk – mármint gondolom inkább csak Henny nénihez, nem hiszem, hogy így akarta nekem is bemutatni… – azt jelentette, hogy talán, öt év és négy borzalmas barátnő után, végre sikerült valakit találnia, aki egy hónapnál tovább bírja mellette, és nem csak kihasználja. Nagyon bíztam benne, hogy igazam lesz.

Henny néni tudta, hogy ha Cat marad, akkor belőlem egy szót sem lehet majd kihúzni, így bevetette minden bűverejét, és rávette Jesst, hogy ő is maradjon. Persze ez nem volt nehéz, hiszen Jess imádott nálunk lenni. Igaz, megvolt a saját, normális családja, de megtalálta az összhangot. Kevéd pénzből gazdálkodtak, de az utóbbi időben egész jól kijöttek egymással. Ez meg is látszott Jessen, sokkal nyitottabbá vált.

Miközben az edényeket pakoltuk ki, nem tudtam nem észrevenni, ahogy Cat mindentudó mosollyal az arcán figyel. Ő az asztalnál ült, Henny néni nem hagyta neki, hogy segítsen, de minket többieket egy szó nélkül befogott. Még Jesst is.

Zavart a pillantása, kényelmetlenül éreztem magam tőle, de nem mertem a többiek előtt megkérdezni, mit néz rajtam, hátha csak rosszul látom. Végül is nem szoktam hozzá, hogy az emberek nézzenek, a tekintetük inkább csak átsiklik fölötte. Ami jó, agyon is jó. Egy szürke folt vagyok a színes tömegben, de szerencsére ez nem túl szembetűnő.

Az is lehet, hogy paranoiás lettem. Mert miért is nézne engem Nate új barátnője? És főleg, mit tudhatna rólam, ami erre készteti?

– Nem, nem, Es. Ülj csak Cat mellé, úgy Jess is melléd tud ülni! – utasított Henny néni, mikor már majdnem leültem közé és Nate közé. Kelletlenül visszatoltam a széket a helyére, és leültem az asztal másik felére, Jess és Cat közé. Cat rám mosolygott, és én ugyan így viszonoztam a köszönést. Miközben elrendeztem az evőeszközöket, lopva rápillantottam. Most nem engem nézett, hanem Jesst, de őt is olyan furcsa, mindenttudó pillantással. Nem értettem, de idegesített. Miért néz ez a csaj mindenkire így?

– Szóval, Cat, hova jársz iskolába? – kérdezte Henny néni, miközben mindenkinek egy tekintélyes kupac káposztát pkolt a tányérjára. Közben megeresztett egy széles mosolyt a zavartan nevetgélő Cat felé.

– A Szent Lukasba. Jövőre viszont szeretnék átmenni egy másik egyetemre jogot tanulni. De úgy néz ki, nem fog sikerülni, legalábbis nem azonnal. Nincs meg rá a pénzem, és dolgoznom kell egy vagy két évet elötte, hogy ki tudjam fizetni. De persze közben szeretnék pénzt adni egy állatmenhelynek is, és ez plusz munkát jelent…

Henny néni egyetértően bólogatot, majd hirtelen megkérdezte:

– Bocsáss, meg , hány éves is vagy?

– Huszonegy.

Csodálkozva néztem rá. Egyáltalán nem néztem volna ki belőle, hogy öt évvel idősebb nálam – és három évvel Nate-nél. Olyan kicsi, babaszerű volt, hogy még magamnál is fiatalabbnak képzeltem.

– És mióta gondolkozol ezen már? – kérdezte Jess, miközben bekapott egy falat káposztát. Cat, mielött válaszolt volna, rámosolygott, kicsit talán kihívóbban is, mint kellett volna, de Nate nem vette észre.

– Úgy negyedikes korom óta. Mindig is szerettem megmondani az emberekek, mit hogyan oldjanak meg. Vagy legalább segíteni nekik, hogy megoldják a problémáikat.

– És az állatok?

– Az is egy gyerekkori dolog, de nem olyen különleges. Bennem csak megmaradt az a kiskori álatok iránti rajongás. Valahogy össze akarom hozni a kettőt, hogy mind a kettőt csinálhassam.

– Biztos megoldható valahogy – bólintott Jess, és egy újabb falatot tuszkolt a szájába.

– És a szüleiddel költöztél ide? – kédezte Henny néni, akit jobban érdekelt Cat családi háttere, mint a továbbtanulási szándékai.

– Anyukámmal ketten – bólintott Cat – van egy öcsém is, de ő a nagyszüleinkhez költözött vidékre. Azt mondta, nem akar vrosban élni. Eddig egy faluban laktunk, de közel a városhoz. Az öcsm sosm szeretett bejárni.

– És mi a helyzet az apukáddal…? – kérdezte érdeklődve Jess.

– Anyám, odaadnád azt a tálat? – vágott közbe jó hangosan Nate. Átnyúlt az asztalon, és elvette Henny nénitől a káposztás tálat. Közben figyelmeztető pillantást vetett Jess felé, hogy egy szót se többet. Egyből megértette, és nem folytatta a kérdést. Ettől persze csak kiváncsíbb lettem, de nem mertem kibújni a burkomból, így inkább legyőztem magamban a kíváncsiságot, és tovább ettem.

– Gyere nyugodtan máskor is! – búcsúzott mosolyogva Henny néni Cattől. A lány már belebújt méregdrága kabátjába, és Nate kesztyűs kezét szorongatta. Késő volt, már menni szeretett volna, Nate pedig felajánlotta, hogy hazakíséri. Különben is, valakinek vinnie kellett azt a rengeteg süteményt, amit Henny néni csomagolt neki.

Amint kiléptek az ajtó, Jess is kilépett a szobámból, szintén felöltözve. Ő is menni készült. Mielött kilépett volna az ajtón, még adott egy gyors puszit az arcomra, és a kezembe nyomta az atlaszt.

– Te még nem írtad meg a házidat. Holnapra kész legyen ám! – figyelmeztetett mosolyogva.

– Rendben – ígértem, és megöleltem.

Mások különösnek tartották, hogy sosem jártunk Jessel. Hisz általában úgy viselküdtünk, mintha együtt lennénk. De ez nem volt igaz. Jess csak egy olyan közeli barát volt, amilyet nehezen szerez az ember. Nekem is pár év némaság után sikerült igazán közel kerülnöm hozzá. Ő is olyan volt nekem, mnt Nate. A három nekem legkedvesebb ember egyike.

Néha úgy éreztem, ennek ellenére Jess többet is akar, de ezt is próbáltam betudni a paranoiámnak, és nem törődni vele.

Hajnalban, mikor még javában a vaktérképet rajzolgattam, halottam, ahogy csapódik az ajtó. Meglepődtem, hiszen úgy tudtam, mindenki itthon van már. Lemásztam az ágyamról, és belebújtam a papucsomba. Halkan kiosontam az előszobába, ahonnan fényt láttam kiszűrődni. Mikor benyitottam, egy pillanatra megálltam, nem tudtam mire számítsak. Betörő? Gyilkos? De miért ilyen hangos? Ez utolsó indok győzött meg. Ha hangos, csak családtag lehet.

Bátran kitártam az ajtót, és szemben találtam magam Nate-el. Éppen a csizmáját próbálta leszedni magáról. Ugyan úgy megleődött, mikor meglátott, mint én, mikor megláttam őt.

– Te itt? – kérdeztük egyszerre. Aztán elnevetük magunkat.

– Azt hittem, betörő vagy – magyaráztam. Törökülésben leültem elé a földre, és az ölembe tettem a kezem. – Örülök, hogy nem az voltál!

Nate elnevette magát, miközben próbált kiszabadulni a csizmájából, minden eredmény nélkül.

– Ennek én is. Bocsi, hugi, nem akartalag megijeszteni. Azt hittem, már rég alszol.

– Még van egy kis házim, be kéne fejeznem – magyaráztam, nem mintha szükség lett volna rá. Nate-et nem érdekelte, mikor fekszem le, és Henny néni se mondta meg, mikor van takarodó. Ahogy jólesett, úgy feküdtem és keltem, de persze azért suliba be kellett érnem. Ennyi volt a szabály, és ezt boldogan be is tartottam.

– És te miért csak most jöttél vissza? Nem csak hazakísérted Catet? – kérdezte, csak úgy mellékesen, mikor végre sikerült levennie az egyik pár csizmáját. A kérdésre az arca kicsit kipirosodott, és zavartan vakargatni kezdte a fejét. Szokásos Nate-zavar.

– Csak.. én… egy kicsit ott maradtam.. izé…

– Nyugi, nem para. Nem zavar, csak kérdeztem.

Egy darabig ismét csendben néztem, ahogy szenved a lábbelijével, majd a kiváncsíságom győzött.

Egész este az járt a fejemben, vajon Nate miért terelte el a témát, mikor szóbakerült Cat apja. Van most is, hogy csak én vagyok itt, úgy is hárítani fog?

– Nate, mi van Cat apjával? – kérdeztem kis idő múlva. Gyorsan, szinte érthetelenül hadartam el a szavakat, nem is voltam benne biztos, hogy Nate megértette. Kicsit tartottam tőle, hogy kiabálni fog velem, vagy megsértődni, de semmi ilyesmi nem történt. Egyszerűen csak abbahagyta a cipőjétől való szabadulási hadműveletet, és rákönyökölt a térdére. A feje még így is magasabban volt mint az enyém, és kényelmetlen volt felnézni rá, de nem törődtem vele. Bíztam abban, hogy gyorsan elmondja, és nem kell sokáig ilyen pózban lennem.

– Lehet, hogy neked nem kéne elmondanom – mondta végül, és már majdnem visszatért a cipőjéhez, mikor megragadta a csuklóját, és visszarántottam.

– Ha még egyszer ezt mered nekem mondani…! – hörögtem dühösen. A harag hullámokban rohant végig rajtam, és a kezem lassan remegni kezdett. Olyan erősen szorítottam a csuklóját, amennyire csak tudtam. Meglepődötten nézett rá. Szemei értetlenül kikerekedtek, és hol rám, hol a kezére nézett. Az ujjai szépen lassan elfehéredtek.

– Öhm… hugi, most már elég lesz… – szólt rám először halkan, de mikor látta, hogy nem reagálok, hangosabban próbálkozott. Erre sem engedtem a szorításból, továbbbra is erősen tartottam, és közben szúrós pillantásokat löveltem felé.

– Elég! – kiáltotta végül, és kirántotta a kezét az enyémből. – Neked meg mi bajod van?!

– Soha… többet… ne… merd…ezt…mondani…nekem…! – sziszegtem még mindig dühösen. – Szerinted tudsz nekem olyat mondani, amit ne tudnék elviselni?

Nate szemei hirtelen megvillantak, mintha valami beütött volna. Rájött, tulajdonképpen mit is mondott, és hogy nekem mit jelenthetett. Annyi szörnyű dolgot mondtak már nekem, hogy ha bárki azzal jött, hogy talán nem kéne nekem elmodania, dühös lettem. Az alkoholista szüleim autóbalesetét elmondják, de azt, hogy mi van Cat apjával, azt már nem? Akármi történt is vele, csak jobb lehet, mint ami az én szüleimmel történt.

– Ne haragudj, nem úgy gondoltam! – suttogta Nate, és megsimogatta az arcomat. – Persze hogy elmondom. Nem gondoltam, hogy ez ennyit jelent neked. Azt hittem, már tovább léptél ezen… hogy nem érdekel…

Mikor meglátta a szúrós pillantásom, abbahagyta. Megint össze-vissza beszélt, gondolkodás nélkül.

– Akkor elmondod? – kérdeztem három mély levegővétel után.

– Hát persze. Csak előbb szedd le rólam ezt a csizmát. Azt hiszem, rám ragadt.

Megfogtam a csizma sarkát, és húzni kezdtem, de nem sokra mentem vele. Mintha Nate-et húztam volna, nem is a csizmát. Ám végül addig próbálkoztam, míg a csizma egy hangos, vízes cuppanásal meg nem adta megát, és lerepült Nate lábáról - egyenesen az arcomba.

Nate először nem tudta eldönteni nevessen-e vagy sajnálkozzon, mikor meglátta a csupa saras arcomat. Végül hangosan kacagni kezdett, és biztos voltam benne, hogy erre már Henny néni is felébredt. Gyorsan letöröltem a sarat az arcomról a pizsamám ujjával, és befogtam Nate száját.

– Sss! Henny néni alszik – suttogtam.

– Bocsi… – suttogta ő is, és leült mellém az előszoba szőnyegre, hogy még hallkabban beszélhessen.

– Szóval, mi történt Cat apjával, hogy nem beszélhettél róla elöttünk?

– Nem elöttetek, Cat nem szereti, ha emlegetik. Inkább igyekszik elfelejteni. Az apja ugyanis tolvaj volt, mikor együtt éltek, úgy szerzett pénzt, ételt, ruhát. Aztán Cat anyjának elege lett ebből, és mikor Cat öccse megszületett, fogta a gyerekeit, és elköltözött. Pár hónappal később megtudták, hogy a meghalt. Valószínüleg túladagolta magát. Azóta egyáltalán nem emlegetik, próbálnak megfeledkezni róla. Catnek az fáj a legjobban, hogy az apja ilyen gyorsan továbblépett. Ő még alig volt kilenc éves, és az az öt év, amit nélküle kellett leélnie, még nagyon fájt neki.

– Szegények – suttogtam együtérzően. Különböző érzelmek kavarogtak bennem, egyiket sem tudtam hova tenni. Nagyon is együtt tudtam érezni Cattel.

– Nagy trauma, az igaz – bólintott Nate. – Cat még mindig nem mert elaludni egyedül. Valakinek mindig lennie kell mellette, mert fél, hogy az apja bejön, és…

Nate nem fojtatta, de pontosan tudtam, mit akart mondani. Cat számára ezek szerint nem az volt az igazi trauma, hogy az apja bűnöző volt, hanem hogy… tett vele bizonyos dolgokat.

– Többször is, vagy csak egyszer? – kérdeztem remegő hangon.

– Többször…

Nem éreztem eddig még soha ennyire együtt senkivel, legfeljebb Henny nénivel a férje miatt, de ez egészen más helyzet. Catnek talán még rosszabb emlékei voltak az apjáról, mint nekem. Talán jobban is félt tőle, mint én az enyémtől.

– Ezért voltál olyan sokáig nála? – kérdeztem egy kis szünet után. Nate felemelte a fejét, és kérdőn nézett rám. Valószínüleg ő is elgondolkozott. – Azt mondtad, nem bír egyedül elaludni. Ezért voltál nála ilyen sokáig? Megvártad, hogy elaludjon?

Nate bólintott.

– Ti meg mit kerestek itt az éjszaka közepé? – kérdezte mérgesen. Nate és én egyszerre ugrottunk fel ijedtünkben. – És miért vagytok ilyen koszosak? Azonnal mosakodjatok meg, aztán mindenki a szobájába! Olyan hangosak vagytok, hogy a szomszédokat is felébresztitek!

– Bocsánat Henny néni! – pattantam fel a földről. – Nem akartunk felébreszteni.

– Igen, anyám, mi csak beszélgettünk – tette hozzá Nate is, miközben ő is felállt.

– Ennel nagyon örülök, de én viszont aludni szeretnék. Szóval mostantól mindenki csendben! – azzal visszavonult a szobájába, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.

Nae és én egymásra néztünk, majd Nate megvonta a vállát, és elindult a fürdőszoba irányába. Nem próbáltam meg megelőzni, én már nem akartam lemosni magamról a sarat. Majd reggel, suli elött gyorsan.

Apropó suli!

A házit még mindig nem fejeztem be. Viszont a szemem már szúrni kezdett az álmosságtól, és éreztem, hogy már nem sokáig bírok ébren maradni. Nem is tudom, mikor lettem fáradt. Míg Nate-el beszéltem, nem figyeltem semmi másra. De most…

Egy hanyag mozdulattal lesöpörtem az ágyamról a tankönyveket és füzeteket, majd befészkelődtem a párnák közé, és magamra húztam a puha takarót.

Alig hunytam le a szemem, már éreztem, hogy az álom magával ragad. Apró, színes körök szaladgáltak a szemem elött, aztán egyszer csak semmi. Végre teljesen kikapcsolt az agyam. Álmomban ott volt Cat, de a feje helyén egy macsak feje meredt rám. Nate egy fésüvel a kezében állt mellette, és a szőrét fésülgette, miközben hátulról egy sötét alak közeledet feléjük. Ám mikor már oyan közel volt hozzájuk, hogy ha megfordulnak, megbotlanak benne, az álom megszakadt, és csak a feketeség maradt.

Blogverseny

2011-12-05T04:19:00.000-08:00

Úgy döntöttem, mivel most karácsonyig kb. nem nagyon tudok gépezni, ezáltal kevesebb friss is lesz, szóval rendezek egy novellaíró versenyt!
A részletekért katt a képre!

Novella író verseny részletei

2011-12-05T04:18:00.000-08:00

Először is: bárki jelentkezhet! Akkor indítom csak el, ha legalább már tízen jelentkeztek, addig feleslegesnek tartom. Két fordukós lesz, ami két novellát takar.

1. forduló:

A szeretet, barátság, vidámság érzések köré kell egy max. 10-20 oldalas novellát írni. Semmi más nem kötött. A leadási határidőt kiírom, ha már van elég jelentkező. Én ezeket elolvasom, véleményezem itt a blogon, majd kiválasztok öt novellát, azok kerülnek be a 2. fordulóba.

2. Forduló:

Itt már kicsit több dolog adott. Az érzések, amik köré írni kell, a következők: harag, düh, gonoszság, reményvesztettség. A történet NEM LEHET MISZTIKUS! Az első fordulóban bármi jöhet, de itt kérlek titeket, hogy igyekezzetek a saját érzéseitekből, emberekkel összerakni egy rövid történetet.

Ezeket az adatokat küld el az e-mail címemre, ha jelentkezel (thesarahsparkle@gmail.com):

Név (írói név is lehet):
Oldalad (lehetőleg legyen):
E-mail címed:
Kedvenc könyvek/sorozatok/könyvtípusok (FONTOS!):
Hol találom a táblát:

Ha jelentkezel, mindenképp tedd ki ezt a táblát egy jól látható helyre:

A nyeremény pedig... (dobpergés): egy KÖNYV! Még nem eldöntött, melyik, de majd ha megírtátok, milyeneket szerettek, eldöntöm! :) A második helyezet blogját oldalt ajánlóval hirdetem, a harmadik csak 2 hónapig. A többiek egy oklevelet fognak kapni.

Remélem, sokan jelentkeztek! :) Addig is:

Xxoo

Prológus

2011-12-03T06:28:00.000-08:00

Sziasztok! Itt a prológus, mint megígértem ÖT komment után! Jó szórakozást! Az igazság az, hogy ebben annyi változás nincs is, inkább csak a kimaradt betűkkel lett több...

„Kezd azzal, hogy bemutatkozol!“

Mikor a szüleim még éltek, majdnem minden nap elmondták ezeket a szavakat. Ha elküldtek a boltba rumért – mutatkozzak be szépen! Ha elküldtek a szomszéd nénihez sörért – mutatkozzak be szépen! Egyszerűen nem unták meg. Mint a rosszul beállított magnók, amik folyton csak ugyan azt ismételgetik.

Minek?

Kit érdekel a boltban, egy szerencsétlen kinézetű, szakadt ruhás, csúnyácska kislány neve? A szomszéd néni, aki minden nap tíztől hatig teljesen síkra issza az agyát, vajon fontosnak tartja, ki az, aki megszólítja.

Nyolc éves koromig játszottuk ezt a "játékot“. Ha a szüleimen múlt volna, tovább is folytattuk volna, de a sors – vagy az alkohol – közbeszólt, és egy autóbalesettel jelezte, hogy a játéknak vége.

– Ittas vezetés – jelentette ki a rendőr a nagynénémnek, aki szemben ült vele az íróasztalánál. – Távolról bűzlik a jármű az alkoholtól. Rosszabb, mint egy szeszrablás helyszíne leleplezés után. A férfi egyszerűen elvesztette a kontrolt a kormány fölött, és bumm! Neki a fának. Borzalmas, őszinte részvétem. Úgy tudom, van egy lányuk is. Szörnyű… Mary, készítene nekem egy kávét? Ma sokáig bent leszek. A papírmunkák… – nagyot sóhajtott, megcsóválta a fejét, majd folytatta az elötte heverő papírok kitöltését, miközben nagynéném egyszerűen kisétált a helységből. Nem is köszönt el, a rendőr sem eröltette. Megszokta már. Azt viszont furcsálta, hogy a nő – a halott féfi nővére – egy könnyet sem ejtett. Csak bejött, bólintott a halálhírre, aztán távozott. De nem gondolkozott rajta sokat. Nem az ő gondja. Különben is, a csinos kis titkárnő megjelent a kért kávéval, és a figyelme már egészen máshol járt – történetesen a csinos titkárnő mélyen dekoltált blúzán.

Nagynéném nem volt érzéketlen, sőt! Ő volt a legérzőbb ember az egész világon! Jobban szerettem, mint a saját anyámat. Ez nem is csoda, hisz ő, ha egyáltalán hazakúszott, akkor is csak vedelte az alkoholt. A család számára semmit sem jelentett, és ezt bizonyos mértékig meg is értettem. Bennem sem lelte örömét, de ha otthagyott volna minket, apám megtalálja, és megveri.

Volt már rá példa.

Apámmal ketten voltunk csak otthon. Egy megszokott hétköznap. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, és betántorgott az anyám. Messziről bűzlött az alkoholtól, és csak nagy nehezen tudott megállni a saját lábán.

Apám persze szintén hasonló állapotban volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy felálljon, és minden szó nélkül hatalmas pofonnal jutalmazza a feleségét.

Anyám nem ejtett soha egyetlen könnycseppet sem apám miatt. Elzárkózott az érzelmek elől, amennyire csak tudott.

Csak állt, nézett maga elé, majd betámolygott a szobályába.

Közben én, alig négy évesen ott feküdtem a sarokban nekem kirendelt dobozban, a kedvenc vodkásüvegemmel a kezemben, és csak néztem. Sosem szóltam egy árva szót sem ezeknél a jeleneteknél. Akkor én is megjártam volna.

Ez is olyan, mint a kétnyelvű gyerekeknél. Ha a gyerek ahhoz szokik hozzá, hogy az apja angolul beszél hozzá, az anyja meg németül, természetesnek kezdi venni, hiszen születésétől kezdve ezt látja. Hát én meg ezt láttam.

Megjegyzem az a vodkásüveg még mindig meg van. Bubunak hívják, és gyakorlatilag babának használtam, mivel azom sosem volt. Bubu most egy polcon üldögél, gyűjti a port, és a múltamra emlékeztet. Nem a szép emlékek miatt tartottam meg. Egyszeren csak bizonyítéknak, hogy valóban megtörténtek ezek velem.

A legszebb napjaim azok voltak, mikor a nagynéném, Henny átjött hozzánk. Ő foglalkozott velem már az elött is, hogy ő lett a gyámom. Mikor megérkezett, mindig volt nála valami finomság. Friss kenyér, felvágottak, zöldségek és gyümölcsök. Ilyenek nálunk sosem voltak. Amint hallottam csapódni a kocsiajtót, rohantam az ajtóhoz. Apám ilyenkor üvöltött, hogy mégis mit képzelek magamról, ne szaladgáljak a lakásban mint egy félkegyelmű. Ezután jött a pofon. Apámnak erős tenyere volt, kemény és érdes a favágástól, amivel valamennyi pénzt próbált keresni, és egy ujja hiányzott egy félresikerült baltacsapás következményeként. A pofonjai mégis erősek voltak. Máig érzem őket az arcomon. Ilyenkor előtönek az emlékek, és az egész testem lemerevedik. Az arcom zsibbadni kezd, és újra érzem rajta az érdes tenyér csípős éritsét.

Mikor Henny néni beléptt a lakásba, az első dolga volt megölelnie engem. Apámnak éppen csak biccentett egyet, majd elkezdett kipakolni a konyhában. Én mellé álltam, és nézte, ahogy egy szendvicset készít nekem. Aztán leültem a konyhaasztalhoz – ilyet csak ilyenkor csináltam, egyébkét a dobozoban éltem –, és néztem, ahogy Henny néni gyakorlott mozdulatokkal rendet tesz a konyhában, majd a nappaliban.

Anyámról sosem kérdezett, és általában nem is találkoztak. Még csak észre sem vette a tisztaságot, mikor éjszaka betámolygott.

Apám és anyám között egy közös dolog volt; az alkoholizmus. Ezért szerettek bele egymásba. Engem egyáltalán nem szerettek, én csak egy véletlen voltam. De miközben ez volt a közös bennük, a különbség az, hogy míg apám csak otthon ivott, és majdnem mindig csak rumot, anyám ezzel szemben a sarki kocsmában, és mident, amit csak talált. Úgy látszik, ebben az esetben is igaz volt az ellentétek vonzák egymást mondás.

Arra már nem emlékszem, pontosan hogyan kaptam enni, mikor Henny néni nem volt ott. Emlékszem, volt a dobozom sarkában mindig egy elrejtett szelet kenyér, vagy valami más, de az nem volt elég az életbenmaradásra. Valószínüleg apámnak – ő volt az emberségesebb, talán még szeretett is egy kicsit – néha eszébe jutottam, és olyankor elém vágott valami ehetőt.

Henny néninek volt egy fia is, de őt sosem hozta el hozzánk. Nem is tudtam róla, amíg hozzájuk nem költöztem. Nate csak két évvel volt idősebb nálam, és nagyon nem örült neki, mikor beköltöztem. Ez ugyanis azt jelentette, hogy meg kell osztani a a szobáját egy lánnyal. Ez nyolc évesen még nem jelentett akkora gondot, de amint idősebbek lettünk, Henny néni is rájött, hogy ez így nem mehet tovább, és vett egy nagyobb lakást, így végre külön szobánk lett.

Szegény nagynéném, nagyon magányos volt, a férje ugyanis külföldön kapott egy csodás állást, és évente csak néhány alkalommal jött haza. Folyamatosan küldte a nagyobb és nagyobb összegeket, így sosem éltünk rosszul. Nate és én mindent megkaptunk, hogy boldogok legyünk, de Henny sosem tűnt annak. Nagyon sajnáltam, hiszen nekem ő jelentette a legtöbbet a világon, de nem tehettem semmit érte.

Miután Henny nénihez költöztem, próbáltam mindig a legkevesebb port zavarni. Nem gyászoltam, szinte azonnal túlléptem a szüleim halálán, hisz alig láttam őket. Valahogy úgy fogadtam a hírt, mint Henny néni. A jelenet valahogy így játszódott le:

Egy szerdai délután a dobozomban ültem, és Bubuval beszélgettem, mikor meghalottam Henny néni kocsijának csapódását. Azonnal felpattantam, és az ajtóhoz rohantam. Fél perccel később Henny néni hármat koppintott az ajtón, én pedig azonnal rohanta, és a nyakába ugrottam. Nem is vettem észre, hogy nincsenek nála a csomagok, amikkel érkezni szokott. Régen láttam már, és csak azzal törődtem, hogy ő itt van. Nem érdekelt, mit hozzhatott volna, csak ő.

– Kicsi bogár – ültetett le az ebédlőasztal mellé egy törött lábú székre. – Meg kell valamit beszélnünk.

Hatalmas barna, feneketlen bociszemekkel néztem rá. Henny néni felsóhajtott. Emlékszem, meg is lepődtem, hisz aki belépett abba a lakásba, igyekezett minél kevesebb levegőt beszívni. Én addigra már teljesen megszoktam, hogy minél kisebbet szippantok a levegőből, annál jobb.

Henny néni arcán nem tükröződött szomorúság, amiből megállapíthattam volna, hogy rossz hírt akar közölni velem. Csak néztem rá kíváncsian. Eltelt egy kis idő, míg Henny néni végig gondolta, hogyan is modja el nekem a rossz hírt, de végül egyszerűen fogalmazott. Nem ferdített el semmit, ugyanazon a hangon, amivel a rendőr közölte vele, jelentette be nekem is a szüleim halálát.

Én csak bólintottam, ugyan olyan tárgyilagosan, és tovább néztem őt. Mintha vártam volna, hogy még folytatja. Nem is tévedtem, valóban folytatta. Ehhez mindig is jó érzékem volt. Mármint a hallgatáshoz. Ösztönösen megéreztem, ha valakinek még volt mondanivalója, még akkor is, ha ő már nem akart engem többe beavatni. Nem gyakorolhattam sokat ezt a képességemet, hiszen alig jártam emberek közé. Óvodába egyáltalán nem jártam soha, és az iskolát is csak azután kezdtem el, hogy Henny néni beiratott hét évesen anyám és apám tudta nélkül. Nekik úgysem tűnt fel, ha elmentem otthonról egy-két órára.

A kocsma volt a legjobb hely, ahol hallgatthattam. Az öreg, részeg férfiaknak annyi lelki bánatuk volt, hogy akár egész éjjel képes voltam hallgatni egyetlen embert. Sikerült megértenem, miért isznak, bár sosem tartottam jó dolognak, csak természetesnek. Anyám már azért is hordott le, mert pár törzsvendég ragazkodott hozzám, ő pedig jó benyomást akart kelteni köztük.

– Ez azt jelenti, hogy nem látod őket többet – magyarázta tovább Henny néni, mintha nem hitte volna el, hogy értem, mit jelent a halál.

– Tudom, mit jelet – válaszoltam közömbösen, és kihúztam magam.

Henny néni ismét bólintott.

– Hol fogok lakni? – kérdeztem. Számomra akkor ez volt a fontos. Tudtam, hogy egyedül még nem tudnám eltartani magamat, hiszen senki nem tanított meg rá. Azt is tudtam, hogy minden pénzbe kerül, és hogy abból sosincs elég, pláne nem nekem. Így hát ezt tartottam akkor a leglogikusabb kérdésnek.

Én és a nagynéném rengeteg mindenben hasonlítunk. Persze, mondhatnánk úgy is, hogy apámra hasonlítok, de rá nem akartam hasolítani. Henny nénire viszont annál inkább. Ugyan az a mély, sötétbarna szempár, amiek mintha nem lenne vége. Hatalmas szempillák, amink mint egy–egy tollseprű keretezik a szememet, és mindezt egy vékony, sötét szemöldök íveli át. Fekete hajam szögegyenes, csakúgy mint Henny nénié, csak ő velem ellentétben rövidre vágatta, és felcsatolva hordta, míg én hagytam, had lógjon, ahogy akar.

Az alakomat viszont nem tőle örököltem. Míg neki kicsi gömbölyű dereka és vállai voltak, nekem csontos és szögletes. Hiába éltem már nyolc éve rendes koszton, nem sikerült még felhíznom, és úgy tűnt, nem is fogok. Anyámnak volt ilyen alakja, bármennyire is nehéz ezt kimondanom, de az ő rokonait egyáltalán nem ismertem, így nem tudok mást mondani. De nem csak az alakját, hanem az orromat és a számat is tőle örököltem. Az orrom hegyes, kicsit pisze volt, a szám pedig vékony, és színtelen.

Semmit nem szerettem magamon, ami hasnlított hozzá.

Henny néni keze – az én kezem volt. Azzal fogta át a derekam, miközben bevezetett az előszobájukba. Még sosem jártam náluk azelött, nem is képzeltem el soha, hogyan nézhet ki. Henny néni akkor még egy kis, két hálószobás lakásban élt Nate–el és a férjével. Aztán a férje elköltözött, és rá egy évvel Henny néni is vett egy nagyobb házat.

Emlékszem hogy meglepődtem, mikor beléptünk az ajtón, és az előszobában egy nálam alig idősebb kisfiú már várt minket. Vagyis az anyját. Rám nem számított. Mikor meglátott, leolvadt az arcárol a mosoly, amivel az anyját várta, és helyét az undornak adta át. Abban az időszakában volt, mikor a lányok gusztustalannak tűntek számára, ígyersze hogy nem örült egy sovány, szürke kislánynak a házban.

Miután Henny néni bemutatott neki, ő szó nélkül berohant a szobájában, és magára csapta az ajtót. De bármennyire szerett is volna egyedül lenni, nem lehetett, hisz az ő szobáján most már ketten osztoztunk. Mikor ezt megtudta, hatalmas hisztériát csapot. Olyat még egyik szülőmtől sem láttam addig. Egy ideig ültem a földön, és nézte, hogy toporzékol és kiabál az anyjával. Láttam, ahogy Henny néni arcát fájdalom borítja el, hogy nem tud segíteni a kisfián, bármennyire is szeretne. Nem Nate–et sajnáltam meg, hanem az anyját, és nem Nate–et védtem meg, mikor feláltam, és megszólaltam, hanem az anyját.

– Az én szüleim meghaltak – mondtam magabiztosan, miközben Nate könnyektől vörös szemeibe néztem. – Ha nem lakhatok veled, kint kell aludnom az utcán. Ezt akarod?

Nate-en látszott a zavarodottság. Nem tudta, mit tegyen. Tíz éves volt, már ő is tudta, mit jelent meghalni, de még soha nem találkozott valaivel, akinek ennyire közeli rokonaival történt volna. Az osztálytársai sokat hencegtek vele, hogy látták a nagyapjukat vagy nagyanjukat a nyitott koporsóban, holtan, de azokkal nem törődött. De most ott voltam én; egy nála két évvel fiatalabb, nyeszlett kislány, akinek a szülei – az anyukáa és az apukája – meghaltak.

Nem szólt semmi, csak állt, és nézett rám. Henny néni is engem nézett, kíváncsisággal teli, hálás szemekkel. Aztán Nate egyszer csak odasétált hozzám, és felemelte mellőlem a csomagomat, egy egyszerű zacskót, benne azzal a kevés holmimmal, amim volt, majd elindult vele a szobája felé. Én és Henny néni követtük őt, és láttuk, ahogy a zacskót a saját ágyára teszi, és odafektet mellé egy plüssálatot is.

– Aludhatsz az ágyban – szólalt meg végül. – Te lány vagy.

És ennyi volt. Egyetlen mondattal sikerült kizökkentenem Nate-et a lányok utálatából, és onnantól kezdve úgy kezelt, mintha a saját húga lettem volna. Vigyázott rám, és megvédett az iskolában is. Nem hagyta, hogy kicsúfolanak az alakom miatt, vagy a hajam miatt, vagy bármiért.

Szereztem magamnak egy életre szóló barátot és testvért.

Az iskolában nagyon sokáig különcként bántak velem. Persze, megértem, az is volta. Nem csak a külsőm, vagy a családom miatt, hanem a viselkedésem miatt is. Általában alig szólaltam meg, órán is csak akkor, ha muszáj volt. Szánt szándékkal kerültem az embereket, és igyekeztem láthatatlanná válni. Tudtam, hogy Henny néni jót akart nekem az iskolával, de én mégsem akartam viháncoló, boldog kisgyerekek között tölteni az egész napomat.

Elsős évemben, mikor még éltek a szüleim, találtam magamnak egy sarkot az iskolaudvarban, ahova soha senki nem járt. Nem csoda, hisz a hatalas szemeteskonténer mellett volt, és olyan szag terjengett, hogy ha nincs gyakorlatot az apró levegővételben, akkor nem bírod ki. De mivel otthon már megszoktam ezt a fajta légzési módszert, a szemét szaga nem zavart.

A második évet is úgy akartam kezdeni, mint az előző; magányosan a szemeteskoténer mellett. Ám rögtön az első nap megismertem Jesst. Új fiú volt, és az egyetlen szabad hely melettem volt, így a tanárnő rögtön oda is vezette hozzám, és bemutatott minket egymásnak. Én alig emeltem fel a fejem, mikor mellénk értek, csak kurtán biccentettem, és a szemem sarkából láttam, hogy ő is így tesz. Aztán leült mellém, és nem szóltunk egymás aznap már többet.

Aztán másnap sem.

És azután sem.

Így ment ez egészen egy hétig, míg végül már annyira kíváncsi voltam rá, hogy néz ki, hogy miközben a közös feladatunkat, egy madáretető díszítésével foglalatoskodtunk, felemeltem a pillantásom a kezemben tartott csillámporról, és egyenesen a szemébe néztem.

Nem szándékosan történt, én csak titokban akartam meglesni, de úgy tűnt, ő is éppen ezt tette. Mindketten azonnal lehajtottuk a fejünket, és én fülig vörösödtem. Aztán erőt vett rajtam a kíváncsiság, és ismét felemeltem a fejem. Ezúttal ő nem tett így, így alaposan szemrevételezhettem az arcát. Már nyolc évesen is karakteres arca volt. Az álla hegyes, az arca csontos. Fekete haját láthatóan még sosem fésülte meg, és a ruhái is szakadtan lógtak le róla. Ismerősnek tűnt, de nem azért, mert ismertem, hanem mert magamra emlékeztetett. Bár Henny néni már nem hagyta, hogy azokban a szakadt rongyaimban járjak, amiket anyámék adtak rám, Jess tükröt állított elém, és láttam, hogy néztem ki alig egy évvel azelött.

– Neked folyton részegek a szüleid?

Ez volt az első mondat, amit mondtam neki. Jess meglepetten emelte fel a fejét, és nézett rám. Sötétzöld szemei elkerekedtek a csodálkozástól, hogy beszélni hall. Majd felfogta a szavaim jelentését, és a csodálkozást azonnal felváltotta a düh.

– Mégis hogy modhatsz ilyet?! – csattant fel. Nem próbáltam csitítani, tudtam, az úgysem használna. Csak éztem, ahogy egy könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában a dühtől, és végigfolyik csontos, vörös acán.

Nem válaszoltam, csak megvártam, míg csendben lehiggad. Többet már nem kiabált, csak nézett. Egy idő után az arca visszanyerte eredeti színét, és újra normálisan, csodálkozva nézett rám. Én még mindig nem mertem megszólalni. Végül az óra végét jelző csöngő törte meg a csendet, és Jess azonnal felpattant a helyéről, és kiviharcott a teremből.

Nem akartam követni, de mikor a szemeteskonténer sarkához értem, észrevettem, hogy valaki már van ott. Dühösen léptem oda a földön térdelő alakhoz, hogy jól megmondjam neki a magamét, de amit megláttam, ki az, elment tőle a kedvem. Csak álltam ott egyik lábamról a másikra támaszkodva, és néztem a zokogó Jesst.

Még sosem láttam fiút igazán sírni. Ők mindig olyan bátornak mutatják magukat. Ha nem számítjuk Nate időnként kirohanásait és hisztériás zokogásait, ez volt az első alkalom, hogy fiút ilyen helyzetben találtam.

Egy idő után feltűnt neki, hogy ott állok elötte. Azonnal felpattant, és koszos kezével megtörölte a szemét, sötét foltot hagyva ott ezzel rajta.

Egy ideig meredten néztük egymást.

– Ülhetünk itt ketten is, ha gondolod – ajánlottam fel, és leültem a földre. Jess kételkedve nézett rám, de én bátorítóan megveregettem magam mellett a földet. Végül leült mellém. Egyikünk sem szólalt meg, csak ültünk.

Attól a naptól kezdve Jessel ketten voltunk a Kukások, ahogy mások hívtak minket, de alig beszéltünk egymással. Az ebédlőben és az órákon egymás mellett ültünk, és hazafele is együtt indultunk, de csak nagy ritkán mondtunk valamit egymásnak. Néma barátság volt, de legalább egyikünk sem volt többé egyedül. Nem avattuk be egymást a titkainka, vagy a terveinkbe, de mégis tudtunk mindent a másikról.

Henny néni egy nap áthívta Jesst és a szüleit ebédre. Nem az én ötletem volt, de nem is ellenkeztem. Úgy gondoltam, talán jól ellenénk hárman; ő, én és Nate.

Mikor megérkeztek, én nyitottam nekik ajtót. Ott állt Jess, mögötte egy magas, szikár nő, undorral az arcán nézett körül. Mellette állt egy kövér férfi, aki alig állt a lábán a hályrétegei miatt. Nem néztek ki részegnek, így az az elméletem, hogy Jess szülei esetleg hasonlóak, mint az enyémek voltak, szétfoszlott, és a levegővel lett egyenlő. Csalódott voltam.

Később Henny néni elmagyarázta, hogy Jess azért jár ilyen ruhákban, mert szegények, nem pedig mert a szülei iszákosak. Majdnem elsírtam magam a csalódottsgtól. Legbelül reménykedtem benne, hogy hasonlítunk egymásra, de úgy látszik, tévedtem, és ezért elkezdtem Jesst okolni. Nem mondom, hogy nem álltam vele szóba többé, hiszen addig se beszéltünk soha, de kerültem a társaságát. Nem mentem többet a kuka mögé, és az ebédlőben is inkább egyedül ülem. Tudom, hülye dolog volt tőlem, hogy egy ilyen miatt eltaszítottam magamtól az egyetlen, úgymod barátomat, de nekem nyolc évesen ez véresen komoly volt.

Majdnem négy tejes évig nem beszéltem vele. Négy évig csak egyedül voltam, és sokan azt hitték, nem is tudok beszélni. Én voltam a lány, akinek modern dolgai vanak, de nem beszél. Tizenkét éves voltam, mikor elköltöztünk a kis lakásból, és saját szobám lett tévével, hifivel, számitógéppel. És tizenkét évesen letem életemben először szerelmes.

A környék, ahova költöztünk, tele volt gazdag csemetékkel, akik nap mint nap lejártak a térre, egymásnak mutogatták vadiúj szerzeményeiket, és felvágtak az új biciklijükkel.

Carl is ilyen volt. Tizenkét éves, mézszőke haj, és tengerkék szem. És a lehető legszebb vörös bicikli, amit valaha is láttam. Utólag belegondolva, lehet hogy nem is a srácba, hanem a bicajba szerettem bele.

Egyik nap mentem haza a suliból, és megláttam a falnak támasztott, vörös biciklit. Nekem még sosem volt, fogalmam sem volt, hogyan kell használni, de a színe tetszett, így közelebb mentem hozzá, hogy alaposabban is megvizsgáljam. Megfogtam a kormányát, és elhúztam a faltól. Aztán átlendítettem fölötte a lábam, és felültem a nyeregbe. Már éppen kezdtem volna hajtani, mikor egy kiáltást hallottam magam mögül.

Ijedtemben elfelejtettem fogni a kormányt, és mivel a bicaj túl nagy volt nekem, így eldőltem, és beleakadt a lábam a küllők közé. A fiú, aki rámkiáltott, odasietett hozzám, és megpróbált felsegíteni. Ám a lábamat csak úgy tudta kiszabadítani, ha elfedítette a küllőket.

Mikor vére kiszabadultam, észrevette, hogy megmentőm mennyire helyes. A haja, a szeme… Még nem éreztem így azelött.

– Te meg mit akartál a bicajommal? – kérdeze számonkérő hangsúlyal.

– Sosem volt még biciklim, csak ki akartam próbálni.

Négy év után ez volt az első teljes mondat, amit kimondtam. Az első monda azóta, hogy Jessel eszéltem volna.

A fiú nem mondott erre semmit, csak nagyot sóhajtott.

– Ha gondolod, most már megtarthatod – ajánlotta fel szomorúan. – Én már nem tudom használni így. Majd kérek helyette egy másikat.

– De hát én nem is tudom használni.

Carl erre felajánlotta, hogy majd ő megtanít. Pár nap alatt sikerült is egyedül elindulnom. Annyira büszke voltam, és olyan szerelmes, amennyire egy tizenkét éves lány csak képes. De Carl nem érzett így, és mikor erre rájöttem, belegurítottam őt is, és a biciklijét is az árokba, és otthagytam segítség nélkül.

Mikor megfordultam, láttam, hogy valaki elszalad a sarkon. Féltem, hogy a rendőrséget hívja, ezért én is futásnak eredtem, és utol is értem a leselkedőt.

Jess volt az.

Attól kezve ismét jóban voltunk, és már volt, hogy beszélgettünk is. Úgy néz ki, szükségünk volt egy négy éves szünetre ahhoz, hogy igazi barátok legyünk.

Alig egy évvel a biciklis incidens után Carlt átiratták ami iskolánkba, mert az előzőből kirúgták agresszív viselkedés miatt. Mikor megállt az osztály elött, már nem hasonlított arra a jólfésült, szőke kisfiúra, akiről azt hittem, szerelmes vagyok belé. Most egy kócos, rossz tartású, gonosz tekintetű fiút láttam csak, akitől megrémültem.

– Kezd azzal, hogy bemutatkozol! – mondta neki a tanár. Éppen mint a szüleim. Ez a bemutatkozás–mánia! Nem is segít semmiben. Ha az ember azt akarja, hogy tudják a nevét, megmondja. Ha az emerek akarják tudni a nevedet, megkérdezik. De nem kell rögtön azal kezdeni, hogy „Hé, emberek így–és–így hívnak!” mert azzal nem jutunk előrébb.

De ha már itt vagyunk, talán most mégis be kéne mutatkoznom. Talán fontos lehet, hogy tudd, ki vagyok. De van egy rossz hírem.

Nekem nincs nevem.

Anyámék nem sokat törődtek velem, ritkán fordult elő, hogy hozzám szóltak. Sosem volt rá szügségem. Ám aztán apám úgy döntött, mégis kitalál valamit, és nekem adta annak a nőnek a nevét, akit a világon mindennél jobban gyűlölök és megvetek. Soha senkinek nem árultam el, és ezután sem fogom. Lerövidítettem, hogy valahogy azért szólítsanak. S. Senki nem monja ki a teljes nevem, csak ezt. S. Végül kellett valami, mert sokan Sönek kezdtek hívni. Így kitaláltuk az Es becenevet. Tudom, nem a legjobb, de talán megjegyezhető. Es. Nem olyan rossz. De soha, soha nem fogom kimondani a teljes nevemet!

Most tizenhat éves vagyok. Nyolc éves korom óta élek Henny nénivel és Nate–el, az unokatesómmal. Jess is azóta a barátom. Ennyi év alatt sikerült nekik kinyílnom, de másoknak még mindig nem. Velük beszélek, jól érzem magam, de mások elött magamba burkolózom, és nem szólok senkihez.

De eddig, mintha nem is éltem volna. Mintha a játék állt volna, a bábuk meg várakoznak, hogy hányast dobnak, mikor indulhatnak. De most, mintha megmozdulnának. Talán az első bábú már lépett is, és ezzel elidította az egész menetet. Innentől kezdve már izgalmas lesz játék!

Ennyi volt. Remélem, tetszett! Ne feledjétek, a következő fejezet csak öt komment után érkezik! Úgyhogy pipa+komment! Xxoo

Nah most akkor...

2011-12-02T08:34:00.000-08:00

Akkor most tisztázok mindent.

Nem szüntetem meg a blogot, csak annyi hibát vettem észre a fejezetekben meg a gondolatokban, hogy újraírom a hibákat.
A fejezetek csak akkor kerülnek fel, ha az előzőhöz már 5 különböző komment érkezett (Ez per pillanat A történetről bejegyzésre érvényes).
Meg vannak a fejezetek, és csak kis javítások kellenek, így bármikor is gyűlik össze az 5 komment, egyből tudom rakni a fejezeteket.
Felraktam a "pipázós" dolgot, de nem nagyon alkalmazták, így most mindenkit kérek, hogy legyen kedves és kattintson rá a megfelelő kockára!

Hát, ennyi lenne. Kérlek, kommenteljétek ezt mert akkor hamarbb érkezik a Prológus. Azok, akik már olvasták az eddig fent lévő fejezeteket, nem fognak sok változást észrevenni ennél, és valószínüleg a többinél sem, mert eddig is megvolt mit hogyan szeretnék vezetni, ez egy tökéletesen megtervezett történet - apróbb hibákkal, amiket nagyon szeretnék kijavítani a könnyebb olvasás érdekében.

Szóval kérlek szóljatok minden ismerősötöknek, ajánljátok a blogot, a történetet, és hamarabb jönnek a fejezetek! :)

A történetről

2011-12-02T08:25:00.001-08:00

Névgyűlölők

Az vagy, ahogy szólítanak?

A 16 éves Es szülei sosem bántak jól a lányukkal, ám mikor egy végzetes autóbaleset következményeként Es a nagynénéhez kerül, az élete hirtelen sokkal boldogabbá válik.

Egyet kivéve...

A név, amit a szülei adtak neki olyan gyűlölettel tölti el, hogy képtelen rá, hogy használja. Lerövidítette, de az igazi nevét soha nem mondja ki.

Ám ez nem jó. Dr. Sullivan csoportjában vajon képes Es képes lesz szeretni az igazi nevét, vagy örökre gyűlölni fogja lényének ezen részét?

A Name Haters, vagyis a Névgyűlölők egy saját érzésből indult. Sokáig én sem szeretem a nevem, és be kell vallanom, máig nem rajongok érte... Es kicsit az én karakterem (bár én nem vagyok annyira magamba forduló.)